Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1883
11 IV. Saguly János II. éves hittanhallgató üdvözlő beszéde a collegiumi iQuság nevében. Ünnepelt tanár úr! Mélyen tisztelt közönség! Azon aggodalmamat, melyet most érezek, hogy váljon képes leszek-e ünnepelt tauár urunkhoz és ezen mai tisztelet-ünnepünk emeléséhez méltóképen hozzájárulni, — csak azon biztató szó enyhíti, hogy ezen óhajtott alkalommal tanítványi tiszteletemnek és hálámnak legalább parányi adóját lerójam s ünnepeltünk emlékének hervadhatlan koszorújához hozzáfűzzek én is egy szerény virágot. Bárcsak azon mély tisztelet és szeretet, melyet iránta szivemben táplálok, szavaimnak elégtelenségét legalább némiképen pótolná! Ezt ugyan annál inkább remélem, mert meg vagyok győződve, hogy a tisztelet és hálás szeretet szent érzelmei gyűjtöttek minket eme hajlékba; . . . . nem hihetem-e tehát igazán, hogy visszhangra találnak a szavak, ha valamelyikünk feltárja azon érzelmeit, melyek mindnyájunk keblét megtöltik? Összegyűltünk sokan távol vidékről — ezen hála-ünnepélyre nem szokásból, nem is puszta kötelesség érzetből, de szivünk legszentebb sugallatából, tudva azt, hogy önmagunkat tiszteljük meg a legszebben, midőn keblünk tömjénjét a tisztelet és hála oltárán gyújtjuk meg oly férfiúnak tiszteletére, akinek élete és működése a keresztény humanitás tanitójának tükre, korunk előhaladott műveltségére felemelkedett tanárnak példányképe! Mi mindnyájan nagyrabecsüljük Ünnepeltünk magas szellemi műveltségét, sokoldalú bokros érdemeit; mi nagyobb részben szerencsések voltunk közvetlen előadásain dús szellemének termékeiből javunkra gyűjteni, majd irataiból bányászni az örök drága kincseket; azért ismételve is mondhatom, hogy azon érzelmek, melyek ma belsőnk világát uralják: az elismerő tisztelet és hálás szeretet. Ha szép azon szokás, sőt szent kötelesség, hogy a politika terén vagy a harcz mezején kitűnt bajnokaink halántékát, — kik a dicsőség napfényével ragyogva mindenektől észrevételnek — kitüntető elismerésünk jeléül a köz- tisztelet és szeretet babérkoszorújával övezzük körül: úgy bizonyára nem kevésbbé felemelő az oly szükebbkörü szerény ünnep, melyet legőszintébb elismerésünk és legszentebb hálánk ama szerény, csendes munkásoknak szentel, kik szorgalmas méhek módjára gyűjtögetik a tudomány lépes mézét, hogy azzal megédesítsék, gazdagítsák a serkedő ifjúság szellemi világát. Ezen csendes munkások: az emberiség tanító osztálya, mely az emberi nemnek legmagasabb szellemi képzője, mert amit az ipar, művészet, törvény- hozás előállítani nem képes, megteremti azt a tanításnak élő igéje. „Leszáll ez az emberi kedély mélyébe — miként azt egy német tudós mondja — megvizsgál minden forrást, átmegy minden míveltségi fokozaton, közeledik a gyermekhez szintúgy, mint a néphez s miként a művész varázsereje a durva márvány darabból Istent állít elő: úgy a szónak hatalmas varázsa a fejletlen lelki tehetségekből Istennek képét az emberben örömdús életre szólítja.“ 2*
