Kraus, Naftali (szerk.): Sámson fohásza. Engesztelőnap imarendje - Klasszikus zsidó művek magyarul 4. (Budapest, 1998)
Minchá - Délutáni ima
M1NCHÁ / ÜNNEP ELŐTTI DÉLUTÁNI IMA 17 [Közösség: Ámén! Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön-örökké! Legyen áldott...] Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön-örökké! Legyen áldott és dicsért, dicsőített és magasztalt, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt a Neve annak, aki Szent, áldott Ő! [Közösség: Áldott Ől] Áldottabb O minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak, s ti mondjátok erre: ámén! [Közösség: Ámén!] ÁMIDÁ - TIZENNYOLC ÁLDÁS* Az Ámidáí állva, összezárt lábakkal, halkan mondjuk, majd miután a közösség befejezte, az előimádkozó hangosan megismétli. Az ismétlés során a vastagon szedett négy betoldást az előimádkozó és a közösség fennhangon mondja. Az Ámidáua/ kapcsolatos további tudnivalókat lásd a 49. oldalon. Mikor az Örökkévaló Nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket! Nyisd meg ajkamat, Uram, hogy dicséretedet hirdesse szám! (5Mózes 32:3., Zsoltárok 51:17.) 1. Ősatyák ךורב (Meghajtunk:) Áldott vagy Te, Örök Istenünk, őseink Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene! Nagy, erős és félelmes Isten, magasságos Isten, aki jóval jutáimázzá az igazakat, mindennek teremtője, aki emlékezetében tartja őseink igaz voltát, és szeretetében megváltást hoz utódaikra Neve kedvéért! הדימע Ámidá: A hagyomány szerint a Nagy Gyülekezet (i. e. 4. század) vezette be, majd a jávnei Szánhedrin (i. sz. 1. század) szövegezte meg a Tizennyolc áldást (Smone eszré), más néven Ámicíát, és rendelte el napi háromszori elmondását. A Tizennyolc áldás az élet minden területét felöleli, beleértve a Messiás által történő megváltásért való könyörgést is. A Második Szentély lerombolása (i. sz. 70.) után tizenkilencre emelkedett az áldások száma. Az ámidá (״állva”) kifejezést a Zohár használja először.
