Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 30. kötet (237-243. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 30. (Budapest, 1904)
Rózsa Vilmos: A német biztosítási törvénytervezet tekintettel hazai joggyakorlatunkra [239., 1904]
17 koczkázatnak egyenértékűt képező biztosítási díjat nem is követelheti. (Curia 1903 szept. 22. 1237/902. sz. a. Jogt. Közi. mellékl. 1903, 196. 1. és kir. Tábla felülvizsg. tanácsa 1903 okt. 22. G. 87. sz. a. Jogt. Közi. mellékl. 1903, 339. ].). Odajutottunk tehát, hogy ezen legújabb és valóban megdöbbentő Ítélkezés által, az összes hazai biztosító-vállalatok egyszerűen elüttetnének minden néven nevezendő biztosítási díjra való igényeiktől, mert hiszen a világ összes biztosítási feltételeiben a koczkázatviselés kezdete a díjnak tényleges lefizetésétől tétetik függővé, a naptárszerinti kezdetet pedig a hazai biztosító-vállalatok pedig épen a Curia által inaugurált azon gyakorlat nyomása alatt nem merik a kötvénybe kitenni, mely szerint ha a kötvényben a biztosítás kérdőpontja naptár- szerüleg ki van tüntetve, akkor a biztosító az első évben az esetben is viseli a koczkázatot, ha a díjat meg nem kapta, sőt még akkor is, ha annak kifizetését a biztosított egyenesen megtagadta (Curia 1901 deez. 4. 1096. sz. a. Márkus 1901. évi kötet 18,723 sz.) az indokok szerint azért, mert a biztosító nincs jogosítva az érvényesen létrejött szerződéstől egyoldalulag el- állani és mert ez alapon neki joga lévén a biztosítási díjat feltétlenül követelni, ennélfogva köteles ezzel szemben a koczkázatot is feltétlenül viselni. Ezen indokolás époly tarthatatlan, mint a fentebb idézett Ítéleté, mindkettő pedig halálos csapással fenyegeti a biztosító-vállalatokat, melyek egyrészt meg vannak fosztva a legalább mindeddig elismert első díjra való igényeiktől, másrészt pedig kötelesek minden díj nélkül is a teljes koczkázatot viselni és a legjobb esetben csakis azon a két lehetőség között marad részünkra nyitva a választás, bogy vagy lemondjanak az összes díjakra való igényeikről, vagy pedig belenyugodjanak abba, hogy minden ellenérték nélkül magukra vállalják a legnagyobb koczkázatokat, holott számukra mindkét alternatíva egyaránt a biztos vagyoni romlást jelenti. Az egész baj pedig onnan származik, hogy a Curia egyenértékűnek állítja oda a díjkövetelési jogot a valóságosan befolyt díjjal, holott a biztosító-vállalat nem az elméletileg őt megillető jogok, hanem csakis a kezeihez tényleg teljesített fizetmények alapján, képes a reá háruló vagyoni kötelezettsé- gekuek megfelelni. Ezen igazságok a német javaslatnak a biz- “239 89 2
