Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 24. kötet (201-205. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 24. (Budapest, 1902)
Balás Elemér: A feltételes elítélés kérdése és hazai viszonyaink [203., 1902]
17 el, akkor így meg amúgy! Ez azonban őt aligha fogja kielégíteni. Elvégre is kinek-kinek csak a saját ügye a fő egyedül. Az a sértett fél is csak a saját maga sérelmére óhajt panaceát szerezni a bíróságtól s az ő sebét bizony legkevésbbé sem fogja meggyógyítani az a biztatás, hogy majd később és esetleg egy másik sértett fél sebére fog flastromot ragasztani a bíróság a büntetés kimérésével. Ez az 57 o/o, mint népünk büntetőjogi gondolkodásának egyik nevezetes megnyilvánulása, szintén nagy erővel mutat tehát reá annak a tételnek alaposságára, hogy népünk jogérzete a bűnnek — bár a feltételes elitélés alakjában való — büntetlenül maradása ellen élénken tiltakozik. Még jobban megerősíti ezt a tételt az a vidéki szolgálatot ismerők előtt eléggé ismert tapasztalati tény is, hogy népünk annyira beleélte magát épen a kisebb bűnök feltétlen megtorlásának szükségességébe, hogy e törekvése megvalósítása elé még azok a physikai nehézségek sem gördítenek akadályt, a melyek bírósági területeink beosztása s illetőleg a bírósági székhelyeknek a nép lakóhelyétől való sokszor igen nagy távolsága alakjában tornyosulnak a sértett fél elébe. A nép embere a legjelentéktelenebb rágalmazás, a legenyhébb testi sértés, a legapróbb lopás stb. esetében is képes begyalogolni a lakóhelyétől sokszor napnyi távolságban fekvő bírósági székhelyre, hogy megtegye a feljelentését és bizony az esetek többségében tapasztalhattuk, hogy az úri néposztály magasabb felfogásától, mely a bocsánatkérést a legtöbb esetben elegendő elégtételadásnak fogadja el és ez alapon eláll a további büntető eljárástól, a nép gyermeke legkevésbbé sincs áthatva. Neki nem elég a megkövetés, ő nem bocsát meg, hanem Ítéletet követel. Eeá kell itt mutatnom arra, hogy mily erőltetett érv az, midőn a feltételes elitélés hívei a sértett félnek ezt a jog szerint létező követelését egyszerűen egyéni bosszúvágynak jellemzik. Ugyanezzel az okoskodással bármely, akár polgári jogigény érvényesítését is ennek lehetne minősíteni és ha a sértett fél jogérvényesítését turpis causának ismernők el, akkor bizonyára egész jogrendszerünket, mint csupa ilyen turpis causán felépültet le kellene döntenünk. A jog, melyet a törvény ad, habár a sértett félnek adja is meg azt, mindenkép jog, melyet bosszü2 127
