Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 16. kötet (143-149. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 16. (Budapest, 1898)
Oláh Gusztáv: Az elmebetegek jogvédelméről. Salgó Jakab felszólalásával [144., 1898]
8 mikor családjának egyedüli kenyérkeresője és társai 6—10 hónapi börtönnel szabadultak ? Ha pedig valamikor elbocsátható lesz, akkor miért nem mindjárt, hiszen az epilepsia tapasztalás szerint, nem javulhat? Igaz, hogy daczára epilepsiájának, még 10—20 évig képes lenne magát és családját fenntartani, igaz, hogy hozzátartozói, ha vagyontalanok, koldulni mehetnek, s ha valamijük van, abból 10—20 évig a tápdijakat kell üzetniök, mert a társadalom saját biztonságának megnyugtató érzését a beteg ártatlan hozzátartozóival vásároltatja meg, az is igaz, hogy daczára epilepsiájának, 30 éves koráig bűntényt nem követett el, csak most az egyszer, de másrészt nincsen kizárva annak a lehetősége, hogy kibocsáttatván, véletlenül ismét verekedésbe keveredik s ismét bűntényt követ el. Ezen eshetőség lehet csekély, lehet nagyobb, lehet valószínű vagy alig valószínű, de a lehetőség ezen nagy latitudj ét összevonja az egyéni felelősség rendszere s igen könnyen a letartóztatott elmebeteg terhére, a ki teljesen védő nélkül áll a társadalomban. Azonban ez csak az egyik oldala a dolognak. Van egy másik, szomorúbb, tarthatatlanabb. Ügy a deternált, mint annak fizetni köteles hozzátartozói nagyon jól tudják azt, hogy a detentio megszüntetése egy ember akaratától függ, az igazgatótól. Egy család nyomorának megszűnése egy ember szabadságának visszanyerése az orvos szánalmától, megindulásától, akaratától függ. Az az asszony, a ki a férjét minden áron ki akarja venni, nem képes megérteni, hogy itt nem róla, hanem a társadalomról van szó s hogy miért kell akkor neki a társadalom nyugalmának költségeit viselni. Nekem úgy rémlik, hogy annak az asszonynak igaza van. Ha a társadalom azt véli, hogy saját kényelmére szükséges egy családapát övéitől örökre elszakítani, akkor gondoskodjék arról a családról s ne fizettesse meg a saját nyugalmát egy ártatlan asszonynyal s annak az erősebb brutalitásával árvává tett gyermekeivel, a kik természetesen a társadalom helyett az igazgatót ostromolják könyörgésükkel. Az említett epilepsziás felesége azzal távozott tőlem, hogy ha az urát ki nem adom, haza megy és felaprítja gyermekeit aztán felakasztja magát. Méltóztassék elképzelni, ha kimondatnék, hogy a foglyok és fegyenczek addig tartatnak börtönben, a míg a 38
