Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 10. kötet (90-100. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 10. (Budapest, 1894)
Reichard Zsigmond: Psychiatria és büntetőjog. Elmekórtani szakvélemények a büntető bíróságok előtt [93., 1893]
13 mulázása által. Mivel, pedig az általános tétel, a melyből kiindultak, helytelen volt, helytelennek kellett lenni a kérdések és feleletek formulázásának is a végett, hogy a gyakorlatban használható megoldás éressék el. így jutottak a bíróságok és szakértők a kérdéseknek és a véleményeknek oly formulázási módjára, melynek elvi helytelenségét általában hangoztatják. Ha azonban ezen formulázási módokat közelebbről vizsgáljuk, akkor azok elvi helytelensége daczára kitűnik, hogy a gyakorlat de facto azon szabályt követte, hogy az elmebetegség büntetőjogi fogalma annak psychiatricus fogalmával nem azonosít, és hogy a kérdések és feleletek helytelen formulázásában a gyakorlati szükség követelményei törtek maguknak utat. Ha a gyakorlati esetek szempontjából indulunk ki, akkor könnyen constatálhatjuk a gyakorlat ily irányú fejlődését. A bíróság ugyanis a gyakorlati esetek eldöntésénél észrevette, hogy az esetben, ha a szakértőtől egyszerűen az elmebetegség constatálását kívánja, oly körülmények közt is az elmebetegség constatálását fogja kapni, amelyek az ő büntetőjogi szempontból kiinduló meggyőződése szerint elmebetegségnek nem minősíthetők. Ezen az állapoton segítendő, a bíróság, miután az elmebetegség felől adandó szakvéleményt döntőnek kívánta tekinteni, azon gyakorlati expedienshez nyúlt, hogy nem az elmebetegség egyszerű constatálását kívánta, hanem annak constatálását, hogjr oly fokú-e az elmebetegség, mely az akaratelhatározást kizárja. Mit jelent a kérdés feltételének ilyen módja? Nyilvánvalóan azt, hogy a bíróság nem elégszik meg avval, hogy oly elmebetegség forog fenn, a melyet a szakértő ilyenül felismer, hanem azt kérdi, hogy forog-e fenn olyan elme- betegség, a mit a biró is annak tekinthet. Még jobban meglátszik a kérdés helyes feltevése módjától való eltérés ezen czélja akkor, a mikor a kérdés úgy tétetik fel, hogy fenforog-e az elmebetegség oly fokon, a mely a beszámít!)ató- ságot kizárja. Ez is nyilván annyit jelent, hogy a bírónak nem elég, ha a szakértő az elmebetegséget constatálja, mert az az elmebetegség nem olyan, mint a milyennek constatálása az ő szempontjából fontos. Hogy7 milyen az elmebetegség, a melyet a biró constatál- tatni akar, azt ő, miután a kérdéssel elvileg nincs tisztában, nem tudja világosan megmondani és ezért a gyakorlati szükség 69
