Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 2. kötet (13-17. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 2. (Budapest, 1885)

Nagy Dezső: A polgári peres eljárás reformja [13., 1883]

tétlenség volna; a második az, hogy ha efféle eljárás még keresztül vitetnék is, teljesen czól tévesztett lenne.

A bíró idejét kímélni kell, ezzel az állam pénzét is kíméljük. Az, a ki az eljárás minden részében szóbeliséget, nyilvánosságot és közvetlenséget követel, az a mai óriásilag növekvő forgalom mellett nem követel kevesebbet, mint a bírák létszámának és az igazságügyi budgetnek megháromszorozását, azután négyszerezését és így tovább. Ha minden incidentalis kérdés eldöntéséhez, minden jelentéktelen pervezető végzés meghozatalához két, esetleg négy ügyvédből, három vagy öt bíróból álló nagy apparátust helyezünk mozgásba, a felekre nézve is annyira megdrágítjuk az igazságkeresést, hogy azt lehetetlenítjük, ennél pedig még a kötött bizonyítási rendszer is előbbre való. Ilyen idő- és pénzpazarlást igénylő rendszer után kapkodni az uralkodó nemzetgazdasági eszméknek, a helyes munkafelosztásnak egyenes negatiója.

De czéltévesztett is, mert nem alkalmas arra, hogy általa a bizonyítékok szabad méltánylásának rendszere érvényesüljön. Olyan eljárás, melynek az a czélja, hogy benne a szóbeliség, közvetlenség és nyilvánosság minél tökéletesebben, tehát minden részleteiben keresztül vitessék, eo ipso szakadozott; annyi darabra apróztatik föl, a hány fenakadás történik, s miirtán az mindannyiszor való recapitulácziót tesz szükségessé, ezt pedig az idő ki nem adja, a szóbeli tárgyalás írásbeli és pedig jegyzőkönyvi fixirozását teszi szükségessé, ez meg ismét egy előadó bírót. Hol leszünk ekkor a bizonyítékok szabad méltánylásával? A szóbeli tárgyalás túlhalmozására vezet ez, mely saját siílya alatt full meg; a czél föláldozása ez az eszközért, csak azért, hogy elmondhassák, hogy a mi eljárásunk a hármas ős-germán elv eszméjének tökéletesen megfelel. Ez legyezget- heti a német írók által fölébresztett álhiúságot, de nem felel meg a practicus szükségleteknek, és nem egy helyes perrendtartás eszményének sem.

Pedig mi már reá léptünk erre a hamis útra, akkor, midőn a III. magyar jogászgyülés enunciálta az elvet, hogy «az előkészítő períratok váltása a legszükségesebbig leszállított számban megengedhetők ugyan, de azok a per érdemének elbírálásánál figyelembe nem vehetők». Hogy mily óriási tévedés

26