Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 2. kötet (13-17. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 2. (Budapest, 1885)

Nagy Dezső: A polgári peres eljárás reformja [13., 1883]

11

birodalmi perrendben is feltalálhatok, a mit a gyakorlat emberei igen jól tudnak és sokszor keservesen éreznek. Vissza fogok reájuk térni, de most lássuk magunkat.

1861-ben politikai és igazságügyi viszonyaink bizonyos tekintetben analógok voltak azokkal, a melyek a napóleoni hódítások megszűnte után Németországban uralkodtak. Ok is, mi is az ősi, elavult helyett a hódító kegyelméből a kor viszonyainak megfelelő törvénykönyveket kaptunk úgy az anyagi mint az alaki jog terén. Az idegen járom lerázása után a két nemzet, jellemének megfelelőleg egészen más irányban járt el. A magyar több politikai emelkedettséget, a német több gyakorlati érzéket árult el. Mi beismertük, hogy az osztrák polgári törvénykönyv és perrendtartás jobb a réginél, sőt hogy épen nélkülözhetetlen, de nem kellett, mert osztrák volt, mert az absolut kormánynak ránk oktroyált intézményeit nem akartuk törvényesíteni. A németek nem győzték eléggé ócsárolni a Code Napóleont és a Code de Procédure Civilét, de azért nem váltak meg tőlük mert mindkettőt hasznos intézménynek tartották. Az ócsárlással nemzeti hiúságuknak tettek eleget, a megtartással pedig nemzeti szükségleteiknek. A hiúság és önigazolás volt a rugója Németországban e század elején a perjog terén folytatott összes tudományos munkálkodásnak. Ki akarták mutatni, «hogy ők csak azért tartották meg a különben nem sokat érő Code de Procédure Civilét, mert az amaz ős-német,— bár a francziák előtt ismeretlen alapelvekre van építve». Valóságos tendentiosus tudományoskodást űztek, hogy milyen eredménynyel, azt már tudjuk.

És a mi perjogi Íróink nem ismerték ezt a tendentiát, felültek ama hármas ős-germán elvnek s innen hirdették azt a magyar jogász világnak, mint az összes igazságügyi miseriák elleni csalhatatlan remediumot és utolsó refugiumot. És itt meg a magyar jogászok ősi hibája ütötte fel fejét. Feuerbach és Mittermaier mondotta, tehát megdöntethetlen igazság. Nem kutatták azután, hogy első sorban a franczia intézmények elleni gyűlölet vezette emez irók tollát, s hogy úgy nincs szükségünk, de nem is szabad utánuk indulnunk. Merítettek onnan, hol közelebb érték, a forrásig azonban a hol a tiszta víz bugyogott, elmenni restelltek.

Kínálták ők elveiket a törvényhozásnak is, ez azonban