Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-06-12 / 24. szám
1921 Junius 12. Szentimentális voltam, az idegeim elernyedtek és én egészen átengedtem magamat nekik. A nővérem, az, amelyik a zeneakadémiára jár, egyszer csak felhoz hozzánk egy orosz embert. Egyik kollégájánál ismerkedett meg vele. Nem volt művész, tudniillik nem abban az értelemben, hogy a nyilvánosságnak adta volna azt, amit tud. Különös, kegyetlen Önzés élt ebben az emberben, amikor hegedült, csak két-három embernek volt szabad jelen lenni. De legszívesebben úgy szeretett volna muzsikálni, hogy csak ő maga hallja. És ha lehetne, akkor úgy, hogy ő is, nem a fülével, mint ahogyan más közönséges ember veszi tudomásul a hangokat, hanem az idegeivel szívja be magába azokat. . Már nem volt fiatalember; negyven éves lehetett; hosszú hajat viselt és alul kerek szakállt. Ez az ember elviselhetetlenül tudott nézni. A szemében volt egy sugár, az egészen megverte, egészen misztifikálta azt, akivel sokat foglalkozott. Olyasvalami volt az, mint hogyha az ember messziről hall valami hangot és azt érzi, hogy ez a hang, ha egyszer közel jönne hozzá és parancsolna neki, akkor engedelmeskedni kellene bármit kívánna is! Egy napon elmentem evvel az ismerősünkkel az Operába. Egy páholyt váltott és én a vendége voltam. Mindegy, hogy mit adtak, mert én az egész előadásból alig hallottam valamit. A barátom, akivel franciául beszéltünk, nagyon udvarias, roppant előzékeny es tartózkodó volt és nem éreztetett semmit abból, hogy a hatalmában tud-e, vagy hogy egyáltalán mit gondol rólam? Egy asszony voltam, aki erre az estére ő rá van bizva és látszólag egész korrektséggel akart’ ennek megfelelni. Bennem pedig, mennél jobban láttam ezt, annál erősebb lett az az érzés, hogy ez az ember azért olyan nyugodt, olyan nyájas és mégis kimért, mert a biztosság, az a biztosság, hogy a hatalmában vagyok, adja neki ezt az előkelő, majdnem nemes föléneysséget. Az az ösztönöm volt mindjárt, amint a nézőtér elsötétedett, hogy fölkelek és szó nélkül elmegvek onnan. A folyosón futni fogok és ha utánam jön, akkor kiáltok. De a függöny fölment, a dekoráció meglepte a barátomat — Elragadó! — mondta és felém fordította az arcát és most megint éreztem a szemében azt a különös erőt. Ugyanekkor kifejtett a tokjából egy látcsövet és odatette a páholy támlájára, elém: — Magának hoztam; asszonynak való. A látcső ott ált előttem. Az első pillanatban rögtön olyan különös volt a megjelenése. Egy látcső, amely aSzszonynak való. Egy férfi, aki szanaszét kószál a világban és tart magánál egy látcsövet, hogy amikor igy, mint velem, találkozik egy asszonnyal, odaadhassa neki. Nem tudom, érezte-e azt, hogy ez a dolog ezzel a látcsővel már olyan volt, mintha megölelt és magához vont volna! ... De nem is tudtam ezen sokáig gondolkodni, mert a látcső, ahogyan ott állt előttem' a sötétbordó plüss fölött, elkezdett uralkodni rajtam. Eleinte nem értettem ezt, az idegeim, az érzékeim tiltakoztak ez ellen, de aztán egészen belezavarodtam. A látcső ott állt és én kénytelen voltam hosszan ránézni és újból ránézni és lassanként átengedni magamat neki . .. Különös mivü látcső volt. Az alsó gömbölyüsége egy olyan vonallal olvadt bele a felső karimájába, mintha azt a vonalat nem úgy állították volna elő, hanem úgy nőtt volna. Mint ahogyan lát az ember különös formájú növényeket, köveket, vagy egy egész hegyet, amelyik megbabonázza, vonzza az embert, hogy nem vehetjük le róla a szemünket. Én addig sohasem gondoltam arra, hogy vannak vonalak, amik meg tudnak bűvölni bennünket; hogy némely festménynél, amikor nem tudjuk, hogy mivel fogott meg bennünket, egészen, a vonalak teszik azt. Ahogyan ennek a látcsőnek a közepén mélyülő és aztán megint előrehajló és büszkén fölnvuló vonalát láttam, amint a tompa rejtelmességgel csillámló gyöngyház hajtásaiból kikelt, az egészen olyan volt, mint annak az embernek, aki mellettem ült, az egyénisége olyankor, amikor muzsikált és amikor érezni kellett azt, hogy valami titok sugárzik belőle. De nemcsak a vonal volt az. A színpad világossága ráesett a látcső egyik gyöngyházlapjára és ködös ragyogás borította el az egész tárgyat. Hat gyöngyházlap födte a látcsövet és az éleken vékony, sejtelmes ezüst-erek kígyóztak; olyanok voltak félig sötéten, félig fénylőn, mint hegyek — 15 — és völgyek; olyanok voltak, mint egy csodálatos állatnak a bordái, olyanok voltak, mint egy nagy hajónak a gerincei ; egy olyan hajóé, amelyik egyszerre csak feltűnik a tenger messzeségében és érzik rajta, hogy a végtelenségből jön ... Barlangoknak a rejtelme, kígyóknak a titka és a tengerek feneketlensege volt ebben az élettelen és mégis élő tárgyban. Ezt a látcsövet néztem; néznem kellett! Mintha neki is szeme lenne, amelyikkel visszanéz és megfog; de sohasem tudom megtalálni, hogy ez a szeme hol van? A befelé mélyült derekában, az ezüstkigyók vékony vonalának a merevségében, a karimája önhitt gömbölyüségében, a fénylő lapjának valamelyik pontján, vagy azokon, amik sötétségbe voltak burkolva . .. De valami heves, nagy hatás volt a nézésében; egészen leigázott és én majdnem szóltam hozzá, majdnem azt mondtam neki: Hagyj! Ne bánts! Már úgyis a hatalmadban vagyok! És csakugyan egészen elernyedtem, egészen a hatalmában voltam. Valami nagy álmosság, valami nagy bágyadtság uralkodott rajtam. Elveszhettem volna, anélkül, hogy védekezhettem volna. Vitettem magam és olyasmit kezdtem érezni, hogy meghalni jó. jAz előadás fölálltunk és abban a pillanatban azt éreztem, hogy nekem magamhoz kell vennem a látcsövet, amelyik érintetlenül állt ott a plüssvánkoson. Ezt kell tennem, mielőtt ő a tokjába zárhatná! Magamhoz is vettem és azt éreztem, hogy most én, mint egy emberrel, megyek ezzel a látcsővel. — Egy zárt kocsiba ültünk és láttam, hogy nem hazafelé indulunk; de azért nem éreztem szükségét annak, hogy tiltakozzam. Hagytam, hogy vigyenek. A kocsi gyorsan gördült és én magam mellett, a ruhám redői közt, az ölemben éreztem pihenni a látcsövet. Azt éreztem', hogy ez a látcső egy elvarázsolt ember és nekem vinnem kell igy magammal ! . . . Kiértünk a Stefánia-utra. A hold sütött, a nagy fák árnyéka a nagy fehér utakra esett. — Szép az éjszaka! — mondta a barátom — a hold sétál és az árnyékok futnak a fehér utakon. Látja, hogyan futnak az árnyékok? — Igen, futnak az árnyékok! — Tudja, hová megy a föld? A föld most fölkering az égre.
