Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-06-12 / 24. szám
Előre Képes Folyóirat “M1GNO Ott ültünk ismét a drezdai Gewerbe Haus füstös szobájában és a fanatikus hivők buzgalmával öntöttük magunkba azt a sárgaságot, amit a jó szászok némi túlzással sörnek neveztek. A kezünk szinte gépiesen mozgott az orrunk alól az asztalig és viszsza, minek következtében a hangulat hamarosan .olyan .magasra szállott, hogy onnan minden különösebb megerőltetés nélkül láthattuk az emlékezés látcsövén keresztül a Zwinger minden gazdagságát és pompáját. Eme visszaemlékezés tekintélyes zajongással járt s a fejem szinte belekábult a sok névbe . . . Velasquez, Rembrandt, da Vinci, Zualoga . . . régmúlt idők s a jelenkor nagy álmodéi, akiknek a magamfajta hóbortos csavargó annyi élvezetet és szépséget köszönhet. A nevek és müvek licitálásában éppen Kissling Mignon-jához értünk, a mikor az eddig a sarokban ülő és csöndesen hallgató Jansen, a lezüllött grafikus, a koplalás professzora és a nemzetközi nyomor-akadémia disztagja s aki Calcuttától Montevideoig mindenütt otthon érezte magát, megszólalt: — Mignon? Akarjátok a történetét hallani? Egy korsó sörért és két absynthért megkaphatjátok. összenéztünk. A sört még valanogy megértettük, de a két absynth*ak a sörhöz való viszonyáról nem voltunk egészen tisztában. Ám hamar megkötöttük az alkut s Johann, a csapos, egy előzékeny ökör szorgalmával szállította asztalunkra a Jansen elbeszélői ihletéhez szükséges szeszeket, melyeket Jansen nagy gyakorlatra valló szakértelemmel kevert egybe. Mi nem minden tisztelet nélkül szemleltük e komoly szertartást s kíváncsian vártuk a történetet. Egy ideig .íéma csend volt, majd Jansen megnedvesitve ajkait, beszélni kezdett: — Láttátok Mignont s igy nem beszélek sokat a képről, amely persze nem egészen Göthe Mignonja, hiszen a citromok országából csak a lomháid nők szőkeségét képviseli. De van valami a szemeiben, amit ti, a Zichy és Bayros erotikáján felnevelkedett disznók szüzességnek neveztek. Mignon, polgári nevén . . . —ez különben nem N” . dD is fontos — Mignon, amidőn modellt ült Kisslingnek, még szűz volt. Talán. Hiszen ezt el lehet velünk, férfiakkal hitetni; különösen ha azt a citromok országából való akarja. . . . Igen, a citrom, azaz dehogy, Mignon, majd mindennap megjelent a műteremben és csinos honorárium ellenében mutogatta a csinosabb részeit. Abban az időben én is feljártam a mesterhez. Tanulni akartam. Tele voltam ambícióval, a színek és vonalak imádatával. Művészi élmaimban már ott láttam magam a Musee Luxembourg, nagy szalonjában és dölyfös gőggel utasítottam vissza Morgan leghizelgőbb ajánlatait. Mondom, serényen és szerényen dolgoztam, hittem a művészetben, istenítettem Manet-t és, ne nevessetek, hittem a női tisztességben is, vagyis szamár voltam, azaz ideálista, ami végeredményben ugyanazt jelenti. Ja, ein Esel war ich . . . Mit kerülgessem a dolgot, hiszen tudnotok kell, hogy az mindig nagy veszedelem, ha egy fekete dán belebotlik egy szőke hajcsomóba, hamarosan, bődületesen és visszavonhatatlanul szerelmes lettem s jobb ügyhöz méltó szorgalommal kisérgettem Mignont haza, Drezdának az Elba jobb partján lévő külvárosába, ahol Drezda már-már Meissennel ölelkezik. E tavaszi esti sétákon, a melyek csak szakaszhatárok voltak a boldogság végállomásához vezető utón, Musset-t megszégyenítő hévvel és lelkesedéssel dadogtam az én nagy szerelmemről, határtalan hűségemről és a boldogság utáni vágyakozásaimról és hogy őt is szeretném boldoggá tenni. Mignon mindezt egy vastagbőrű nyugalmával hallgatta végig és csak néha csillant fel valami a szemeiben, amit én persze nem értettem meg, mert, — hiszen mondtam már, — szamár voltam. Egy délután aztán váratlan és meglepő dolog történt. Mint rendesen, úgy akkor is egy hipnotizált bivaly butaságával akartam hazakisérni, de Mignon, miután felsegítettem az esőköpenyét, zokogva borult a vállaimra s miközben nedvesre sírta a kabátomat, el-elcsukló hangon mesélt valamit arról, hogy ő többet nem megy haza, mert a szüleihoz— 4 — Az Előre Képes Folyóirat részére irta: CSUCSORÁS REZSŐ. zá akarják erőszakolni egy üresfejü, de telt zsebü henteshez és hogy ő inkább meghal . . . Megdöbbentem és megvakartam a fejemet, azt hiszem, más okosabb ember is ugyanazt tette volna, bár ez nem egészen bizonyos. De aztán felujjongtam örömömben és hirtelen egy sziu-indián főnökhöz méltó haditáncot ropva, karon ragadtam és mint holmi hadizsákmányt a lakásomra vezettem. Istenkém, a szobám nem volt ugyan valami fényes, de két szerető szívnek olyan kevés kell. Egy széles, hatszemélyes rézágy, amelyhez egy árverési hiéna révén jutottam, egy szék, asztal és a többi sablonos bútordarab, amelyet jól ismerhettek Sudermann regényei' bői, aki nem feledkezik meg a köpőcsésze leírásáról sem. — Hogy boldog voltam-e? Végtelenül. Két hónapig csöpögtünk a méztől : Délelőtt tiz órakor rendesen még a hátamat sütötte a nap . . . Egy mámoros, soha el nem felejthető két hónapot éltünk át, telve napfényes melegséggel és boldog részegséggel, amelynek még a szüneteit is lázasan forró csókokkal töltöttük ki. A tehetségem hirtelen kizöldült, mint egy indus fakir csodafája s neki köszönhetem, hogy egy ideig alkotó-művész voltam. Ő inspirálta az akkor készült összes müveimet s ha kifáradtam a festésben, vagy ha a napfény újabb reflekszét vettem észre az aranyszőke haján, földhöz vágtam az ecsetet s az ifjú házasok szemérmetlenségével szerettük egymást, ami, tekintettel az ő kívánatosságára, teljesen érthető volt. Egy este, éppen teát készítettem, sok rummal és kevés teával, Mignon felugrik “Nincs kétszersültünk, mindjárt jövök!” felkiáltással és lerohan. Én nyugodtan leszűrtem a teát és vártam. Az ablakon át ezüstösen csillogott a hold. Tipikus csendélet kép volt; egy Corot-tájkép, tehenek nélkül, — de Mignon még mindig nem jött. Kezdtem ideges lenni és ez idegességemben most már a női pontosságról szűrtem le különféle alapigazságokat, amikor benyit a háziasszonyom és egy levelet nyújt át. Feltépem és olvasom: “Drága, ne neheztelj, hogy a bucsuzásnak ezt a buta
