Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-29 / 22. szám
12 AZ VJPtoR 1921 junius 18 Szenvedések könyve Irta: BÖLÖNI GYÖRGYNÉ. (Folytatás.) Kellemetlen érzésem volt, amig igy beszélt, szivem viszketett a részvéttől. Ebben a pusztulásban, betörött tükröm, szekrényüvegeim cserepei közt, a piszokban, rondaságban, valóban elrettentőén nyomorultnak, sivárnak láttam a helyzetüket. — Hát kérem, ha nem lennék olyan lágyszivü, igazságos ember, ha nem becsülném úgy a más tulajdonát, — hiszen mi keresztények, magyarok vagyunk, — akkor talán meg is irigyeltem volna azt a túlságos nagy tisztaságát a lakásnak, mert ilyet én még sohase láttam: a bútorok beletükröződtek a padlóba, nem volt sehol egy porszem, valami igen finom, jó illat lepett meg mindent. A konyha is, mint egy ékszerskatulya. Két spórral, minek? Mi csak a fával tüzelőt használjuk. Aztán elcsodálkoztunk azon is, hogy minden főzőedény valami sárgamázas, egészen súlytalan cserépből való. Roppant törékeny az ilyen, különös, nem tudom miből is való cserépedény, vajjön hol is tetszett ezeket szerezni? — Németországi, meisseni cserépedények, — siránkoztam magamban a sorsukon. — Hát azért, mert gondoltam is, hogy valami idegen, úgy is bántunk velük. Nekünk csak a káposztás fazekunk cserép, de annak meg is van ám a súlya! Az nem olyan nyápic cserép, hogy eltörjön, ha ránéz az ember, tessék elhinni, nem ér az ilyen német egy fabatkát se! És bőbeszédeskedett mindenről, ami nem érdekelt, de ha hiányzó dologról kérdezősködtem, állandóan azt felelte: “Igazán nem tudom, volt-e, nem volte? Mi csak arról felelünk, amit a leltárba felvettek”. A leltárban pedig csak az volt felvéve, amit ők egyheti ottartózkodás után, vagyis a hivatalosan kiutalt időtől számitón, bemondottak. Az is ilyen alapossággal: “a kredencben 65 drb. különböző tárgy”. Honnan tudhatta volna tehát, mi van vieux saxedessert tányéraimmal, vagy a hiányzó, régi ezüst evőeszközökkel? A szekrény is törött üveggel volt felvéve, pedig épen hagytuk lakásunkban, melynek zárjait ök feszítették fel. — Egy ur kéreti, — szólott be a nyitott ajtón egyik serdülő leány. Meglepődve fogadtam az ismeretlen urat, akivel tüstént magamra hagytak és akitől megkérdeztem: mit óhajt, mivel lehetek szolgálatára? — Detektiv vagyok, — mondotta, gyikeleven tekintettel körülkémlelve a képtelenül rendetlen szobán és engemet is jól szemügyre véve, — a központból küldtek ki. Néhány kérdésemre tessék felelni. Arról kérdezősködött, mikor és honnan érkeztem, rendben van-e, nincs-e hamis névre kiállítva az útlevelem ? Megmutattam, úgy találta, teljesen rendben van. Azután megkérdezte, nem vagyok-e valakivel összeveszve a házban? Mondottam, hogy ez nem szokásom, és okkal nem hiszem, hogy rosszakaróm lehessen. Arra nézve, mi a szándékom a lakással és a bútorral, azt válaszoltam: a bútoraimat elraktározom, a lakást teljesen és végleg átadom a belakoltatottaknak. Megcsóválta fejét és még azt kérdezte: Volt-e bármilyen szerepe a diktatúra alatt? Terrorizálta-e a házban lakókat valamivel?” Megmondottam, hogy nem volt egyáltalán semmi szerepem, nem is voltam itthon, csak a legutolsó idejében, tüdőcsucshurutommal Svájcban gyógykezeltettem magamat. Terrorizálni nem terrorizáltam senkit, az ilyesmi távol esik természetemtől. Szétnézett az íróasztal írásai között, a szerteheverő tárgyakat, a már csaknem becsomagolt bőröndöt vizsgálta. — Nem értem — mondotta ezek után — itt csak valami félreértésről lehet szó. Az útlevél rendben, a követség bélyege rajta. A lakást megtartani nem kívánja — ezt igazán elhiszem ezután a dúló tatárjárás után, a mit itt látok, akinek ilyen holmiai vannak, az ilyen lakásban már csakugyan nem lehet meg... Sok szegény ember piszkát láttam én már, de ilyet, kérem, soha!... Nem volna bennem egy szikra emberség, ha nem sajnálnám a Nagyságos asszonyt érte, hogy mit követtek el az otthonával. .. Még nézegetett, még csodálkozott és már elmenőben azt mondotta: — Itt egész bizonyosan, csak valami félreértésről lehet szó, ilyen értelemben teszem meg jelentésemet, de azért mégis kérem, tessék megmondani, hol fog tartózkodni délután? — Itt maradok, csomagolni fogok estig, akkor barátaimhoz megyek (megmondtam címüket.) Az ajtótól még visszafordult a detektív és emberségesen elbeszélgetve, elmondotta, hogy névtelen levélben jelentették föl, de ő csak azt jelentheti, hogy ennek a feljelentésnek nincsen semmi alapja. Amint egyedül maradtam, az villant agyamba: meg kellene szökni, ki tudja, milyen súlyos bajok elől. De hiszen, ez esetben azt hihetnék, valamit csakugyan elkövettem és akkor nem is tisztázhatnám magamat... Az előszobából már léptek csoszogtak felém. Régi családi ékszer volt a kezemben, hirtelen elhatározással, férjem szmokingnadrágjának zsebébe rejtettem, vattába és zsebkendőbe göngyölve. Ezt a nadrágot is, a jól elhelyezettnek vélt ékszerekkel együtt, betettem aztán a bőröndbe. Nagyon kedves emlékem volt, értékessége dacára megőriztem az anyagi gondok és nélkülözések idejében is. Nem akartam tőle megválni. Gyönyörködtem finom mivü ötvösmunkájában, mely a közepén tündöklő rózsaszin gyémántot csipkézte körül. Vagvonomnak utolsó maradványa volt, érthető a ragaszkodásom hozzá. Alig, vagy talán még el sem rejthettem jóformán, máris bejöttek és egyre körülöttem ólálkodtak barátságos lakáselfoglalóim. Ettől fogva nem is hagytak egy pillanatig sem egyedül. Valami ürügy alatt, hogy segítenek, hogy kikérdeznek, miért járt nálam a detektív, állandóan közelemben tartózkodtak. Mivel nem tudok kíméletlen, vagy durva lenni, nem szabadulhattam tőlük. (Folyt, köv.)
