Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-29 / 22. szám
1921. Május 29. Bolygót Ilona izgatottan tért haza. Már este volt, künn nedvesség és köd ülte meg a várost, fázós kis orra piros volt, az urára gondolt, aki most Pesten a vicinális ügyében futkosott. .. Szegény uram, rebegte magában, meg fog hülni a hideg pesti szállóban... A szobákban sötét volt, a konyhából a cseléd tót éneke szűrődött be. A csengőhöz ment, de mielőtt megnyomta volna a gombot, tűnődött, a sötétség magába ölelte, örült, hogy nem látja önmagát s mást sem lát maga mellett. Kicsiny, szomorú életén rágódott, be nem vallott boldogtalanságán, egy ember képe ütődött ki a sötétből, elhessegette magától, majd utána nyúlt, de hogy letagadja ezt az önkénytelen mozdulatát, jó erősen megnyomta a csengő gombját: — az előbbi mozdulata beleolvadt ebbe. A cseléd bejött, ekkor már világosság volt a szobában. Ilona egyenesen, kipirultan állt az asztal mellett és közönyösen kérdezte: — Keresett valaki ? — Egy ur volt itt, kétszer is itt volt. Ezt a kártyát küldte. Ilona ránézett a névjegyre, látta, hogy János név van rajta. Elsápadt, belül megreszketett, igen halkan, szintelenül mormolta, inkább magának, mint a cselédnek. —Mondott valamit? — Nem mondott semmit. Intett, a cseléd kiment, a villanyt hirtelen lesrófolta, a divány sarkába ült, még a kalapját sem tette ele, a piciny, fekete keztyü égette a kezét, bánta, hogy ilyen sokáig elmaradt, de örült is, legalább nem kellett kínosan, szomorúan búcsút vennie Jánostól. Állát beletámasztotta jobb kezébe, úgy meredt égő, könytelen szemével a sötétbe. Ki akart menni a konyhába, hogy a cseléd ma már ne eresszen be senkit. Ekkor csöngettek. Fölugrott, világot gyújtott, ledobta a kalapját, a csinos kabátkáját, neszeit a hangokra, fülelt, de csak a szive dobogását hallotta... Ki lehet ez? — kérdezte és piros szája megremegett. De már az ajtóban állt János s Ilona képtelen volt egy szót is kiejteni, holott az járt a fejében, hogy ilyen későn talán még sem fogadhat Irta: BERKES IMRE egy idegen férfit a lakásán, amikor az ura nincsen itthon. — Bocsásson meg, hogy ilyenkor jövök. Már kétszer kerestem. Éjjel utazom, el akarok magától búcsúzni. — Az uram Pesten van — mondta Ilona. Ránézett Jánosra, de az nem mozdult, tt állt az ajtóban, őszikabát volt rajta, puha kalapját a kezében forgatta... Meghajtotta magát.' — Jó éjt, Ilona... Az asszony most elébe ment, a kezétodanyujtotta és gyorsan suttogta: — Jó éjt... de azért maradjon egy kicsit — mondta sebesen. — Én félek. Itt ezer pletyka veszi körül az embert s én a jó híremet nem dobhatom a sárba. Örülök, hogy elmegy. Gyanakvó és bántó szemek szegződtek rám, mert ott voltam a maga felolvasásán és minap együtt sétáltunk a korzón. Ami volt, elmúlt. Én asszony vagyok, az uram derék és szorgalmas, s ami én magának az ifjúságában voltam, azt feledje el. Azért nem jöttem haza, mert tudtam, hogy maga keres engem... Üljön le egy kicsit. — Tudom, el kell mennem, — mondta János, — hiába jöttem vissza, nem tudok itt élni. Akarja, hogy itthon maradjak? ■—■ Nem akarom. Leültek. Szorongóan és elkeseredetten néztek egymásra. Száraz szemük szikrázott, mint az acél. Egy darabig / O L C S 0 \ ;/ G Y 0 R S \ PONTOS * Pénzküldés Posta és Kábel UTJÁN Dollárátutalás HAJÓJEGYEK Közjegyzői ügyek AMERICAN UNION BANK NÉMETH JÁNOS, elnök Főüzlet: 10 E. 22. St. Fióküzlet: 1597 2d Avc. NEW YORK CITY másról beszéltek, mint ami bensejiiket kínozta. — Némelykor egy est-én, egy rövid óra alatt egy egész életet kellene átélnünk, — suttogta János és borús szemével végigcsókolta az asszonyt. Miért hazudunk egymásnak ? — Egy egész életet? — kérdezte Ilona és ebben a pillanatban meleg könynyek nedvesítették meg a szemét. — Menjünk, — unszolta János és hangja belerekedt ebbe az egy szóba. — Hová, hová mehetnénk? — Kocsi vár odakünn. Néptelen és sivár az utca, finom ködeső szitál, még másfél órám van, robogjuk be a várost, a folyó partját, nevessünk egymás szemébe és az emberek arcába! Siessünk... — Nem, nem, meglátnak. Nem akarom ... — Siessünk, — mondta János és megragadta az asszony karját. Ilona most bátrabb lett A múlt, az éiete, minden keserűsége, szótlan panaszai, mintha egyszerre felszabadultak volna s mint hangos sikolyok kergették volna. A szeme káprázott, ostoba és csillogó képek, ügyetlen és szomorú fantazmagóriák kóvályogtak előtte. A torka száraz volt, csak alig hallhatóan rebegte, hogy mégsem megy, de ekkor már ő is fogta János karját, elindult, megállt, gyorsán magára kapta a kabátját és kalapját, eloltotta a lámpást és a sötét szobából gyorsan kisurrant... Künn alig nézett körül, nem is gondolt arra, hogy észrevehetik, belebujt a kocsiba, mint egy meleg fészekbe, fázósan simult Jánoshoz, a lovak vágtattak, apró, nedves házak tünedeztek tova, siető emberfejek mosódtak bele az estbe, a mely nyirkos és hideglelős volt, mint a rossz íelkiismeret. — Drágám, — susogta az asszony. — Kedvesem, — mondta János. Aztán sokáig nem szóltak. ,A kocsi ablakán színtelen esőcseppek permeteztek alá, a nedves üvegen nagy elvétve egy-egy magányos lámpa pislákoló fénye hunyorított be. A kocsiban sötét volt, csak a két boldog ember szerelmének tüze lobogott csendesen. — Menjünk vissza, — mondta Ilona, amikor már a határon túl jártak. .. Valaki megláthatott, valaki elárulhatott s holnap az egész város szája engem mar. Itt nem úgy van mint Pesten, ott más lehet az élet, nékem itt kell maradnom s hogy én magával egy kocsiba ül— 15 —
