Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-29 / 22. szám
Előre Képes Folyóirat Kádár János gondolkodik -erdélyilajos-Ott állott az urasági kastély előtt Kádár János meg Zúz Pál. Beszédben voltak egymással; illetve csak Zúz Pál vitte a szót, mig a fiatalabb hallgatta a bólogatott hozzá, csöndes tempóban, pipázgatva. A csendőr puskatusától ütött seb széles forradással húzódott végig homlokán. Kora májusi reggel volt. Az ég egyik felén még piroslott a duzzogó hajnal fénye. Mert a hajnal is olyan, mint a bálban körüludvarolt szép aszony, akinek kedve ellenére távoznia kell hódítási színteréről. A kanász tele tüdővel fújta a tülkét és csak akkor hagyta abba a nehéz munkát, mikor káromkodásra késztette valamelyik rendet nem ösmerő koca. A tiszta, szűzies levegőn átsuhant a szellőhordott virágillat, mely az urasági kert mindenféle virágából vágyakozott bele a semmiségbe ... A paraszt nem sokra becsüli a virágok édes, részegítő ilatát. De talán nem is igen érezi, ha szagolja is! A mi épen nem csodálni való dolog, hiszen ott él szükes, kis ablaku szobájában, ahová a jobbik levegőnek alig vjan szabad (bejárása.. Fojtott, sötét, nyomorúságos abban á hajlékban minden. És a nehéz köz lassan rárakódik a tüdőre, szivre; elsorvasztja az érzékeket és a szegény lalusi «mbernek nem jut egyéb az életből, csak a kenyérért való nehéz gond. Zúz Pál ezeket a dolgokat a maga eszejárása szerint mind igen jól tudta. És mert a gyámoltalan emberek előtt nagy újság volt az ő városban szedett tudása, hát mohó vágyakozással hallgatták sokszor indulatos beszédét. Kádár Jánossal is most beszélt először azóta, hogy a kasznár uras léháskodása miat fején végigvágott a csendrr or. — No, János, — kérdezte szemrehányó hangon — hát nem jobb lőtt vóna, ha velünk gyüsz akkor Azér’ a pár f garasér’, ami a kasznártul kijárt, odaadtad vóna a feleségödet is? Kádár János homlokán kivörösödött a seb környéke. Haragosan ökölbe szorította a kezét és fenyegető hangon mondotta: — Iszön élők én még, de él a kasznár is! Visszafizetöm ... vissza én ezt a seböt. Zúz Pál csittitgatta, de olyképpen, hogy az csak olaj volt a tűzre. No-no! né tüzelj János öcsém. Nem ennek a sora.. Itt lösz mindönnek az ideje. Ehol az uraság (és a kastély felé mutatott) úgy él, mint a kiskirály! Vízbe se mártja a kezeit, osztán mindöne van, amit a szöme-szája kíván! Nekünk mög a csontból se jut. Az a keshedt képű inas, akit Bécsből hozott, többet öszik, mint én, mög te, mög az egész falu szgénye. Osztán milyen jusson. Te is husbul-vérből való vagy, mint az a bajusztalan. Kádár János előtt az egyenlőség uj világának kapuit nyitogatta fel az öreg forradalmár. Csak ümmögött, helyeslőlég rázta a fejét és szinte dühösen fújta szét pipája füstjét. Különösen az a szólás kapta meg a gondolkodását, hogy ő is olyan husból-vérből való, mint az uraság inasa. Egyszeriben megérezte, hogy egy csizmasarokkal nagyobbra nőtt. — Az ám ! — kiáltott lelkesen, — hisz olyan embör vagyok én is, mint ... mint ... az uraság! Ettől a nagy kijelentéstől azonban egy kicsikét maga is meghőkölt, miért csendesebb hangon tüstént utána javította : — Ha nem lönne olyan gazdag! Zúz Pál lenézően mérte végig beszélő társát -és menőfélben hátraszólott: — Attul kutyább, mentül nagyobb a taraja. Kádár János magára maradt. Egy darab ideig belebámészkodott a semmibe, aztán nagyott rántott a vállára aaksztott szerszámos tarisznyán és lassú lépésekkel ballagott befelé a kastély udavrára. A vörös homokra szórt kavicsok fájdalmasan csikorogtak nehéz csizmái alatt és amint feltekintett a kastély kitárt ablakaira, valami sohasem érzett keserűség ereszkedett a mellére. Eddig csak bámulni tudta azt a selymes» bársonyos, fényes csillárokkal diszitett szobákat, de amióta Zúz Pállal beszélt, fefordult benne minden gondolkozás. Egyszerre csak úgy tudta, hogy a méltóságos asszony vastag festékkel kendőzi öreges ábrázatát, az uraság pe— 2 — dig minden másnap nagy, fehér kendővel átkötözi barázdás homlokát és reggeltől-estig nagyokat ásit, vagy pedig vadászkutyáját ugratja át aranynyelü lovagló ostorán. Egyebet nem csinál ... és az Úristen mégis neki adta halommal a gazdaságot és a szegény emberek feje alul meg elkerül az utolsó szalmaszál is„ hol adóba, hol egyéb adósságokba. Ilyenformán alakult ki Kádár Jánosban elégedetlenül a gondolkozás. A haragos indulattól gyakorta fejébe szállott a vér. Nagyokat rántott az ártatlan rózsaágakon és mikor nyesegette a fattyúhajtásokat, szinte megkönnyebbült, mert úgy érezte, mintha egy-egy gazdag ur vékony nyakán nyisszantott volna keresztül ollójával. így van ez mindig a lassú eszejárásu emberekkel. Ugaron hever az indulatuk, az erejük. Nehezen jut át fülükön az okos szó. De ha valamivel ügyesen a lelkűkig markolnak, akkor odahinthetik a termő magvakat: kikelnek azok buján, hamarosan. Mikor Kádár János mellé odaállitott a borotvált képii bécsi inas és méltóságteljes leereszkedéssel megveregette a munkálkodó ember vállát, az gyilkos szemeket meresztett rá és haragosan m'orgott maga elé: — E’mönj ám innét te kutya némöt, mert körösztül szaladok rajtad ... Az inas el nem tudta képzelni, hogy mi az ördög kergetőzik abban e szelíd emberben és ijedten vitte odébb kövéres testét. Munkában hamar telik az idő. Lassan alkonyodott. Az elégedetlen Kádár ép a kastély-ablak alatt kötögette, ápolta a fehér-orcáju, nemes rózsákat, mikor hirtelen perpatvarkodó beszéd, majd sikongatás ütött a feliiihez. A méltóságos ur esett szóvitába a méltóságos asszonnyal. Előbb csak szakadozottan hallatszott ki a lárma, de mindinkább erősbödött. Bizony-bizony, nem igen válogatták a szót . .. Úgy szórták egymásra a szitkot, ahogy épen a szájukra szaladt. Fölvetették kölcsönös vétkei-* két, amiből az is kiviláglik, hogy mindegyik tud a másikról olyasvalamit, amiért a szegény emberek alighanem régen faképnél hagyták volna- egymást. A