Előre - képes folyóirat, 1920. szeptember-október (5. évfolyam, 38-40. szám)
1920-10-10 / 40. szám
A HAJ Irta: NAGY PÁL Negyedik hete tartott a betegség. Az orvos utolsó látogatásának a diját már csak nagynehezen tudta összekapargatni. A kis opálköves gyűrű, az anyja régi nyaklánca, egy régi, szép, barnakötéses imakönyv, fehérnemű, minden-minden elvándorolt, elnyelte az a rettenetes falánk állat, amelynek betegség a neve. Ha a szomszédok nem segítenek rajta, talán el is pusztult volna a szegény asszony. Az embereknek van szivük. Sokszor, igaz, elveszítik, de sokszor meg rátalálnak. A nyomdász felesége levest adott, az ügynökné kis kávéval szaladt át hozzájuk, a boltosné átküldte a cselédjét, hogy takarítsa ki a szobát. De most már eltelt négy hét és a betegség csak súlyosabb lett. Az orvos jó táplálékot rendelt, megvizsgálta a beteg szivét, azt mondta: gyöngén ver, a táplálkozástól függ, hogy meddig él és elment. Emilia csak este került haza a munkából. Egész nap ott görn edt a dobozok fölött és ragasztotta a színes papirost, számolgatta, hányat készített el, mennyit fog kapni érte szombaton. A folytonos munka nem törte meg szép, magas termetét, a keze finom maradt, a háromszor körülcsavart, pompás szőke hajkoszoru úgy nyugodott a fején, mint a királyi korona a szépség istenasszonyán. Ezt a g önyörü, szőke hullámerdőt úgy, de úgy irigyelték tőle. A többi leány szeme panaszos irigységgel táncolt a finom hajszálakon. Ha az utcán végigment, utánna bámultak. Sokszor elgondolta, mit irigyelitek, a természet adta, én csak hordozom, mert igy rendeltetett. Félt az emberektől, hogy bántják, mert szép és gyönyörű nagy haja van. Gyakran kívánta, bár csúnya lenne, aszott, alacsony, rőthaju, akkor nem bámulnák olyan éhes pillantásokkal, akkor sajnálnák, szeretnék, mert szegény, csúnya és gyönge. A természet a királyné palástját és a gyermek g 'öngéd szivét adta neki, de ő egyikről se tudott. Félt az emberektől. A körúti borbély egyszer megszólította, hogy nem vágatná-e le a haját, sok, nagyon sok pénzt kapna érte. Mindig szívdobogás fogta el, ha elment az üzlete előtt és olvasta a kirakaton függő felírást: — Itt mindenféle hajmunkák elkészittetnek. Hajat jó_áron veszek.— A fölirás alatt hosszú női copfok lógtak. Elgondolta, hogy ezek valamikor emberek fejét diszitették. Oly furcsa gondolat volt. Elkerülte a fodrászboltot és szemlesütve sietett el, ha a kövér borbélyt meglátta. Még egy embertől félt. Ennek illatszerkereskedése volt, ha bement hozzá vásárolni, mindig sugdosott neki vlamit s egyszer valami cédulát adott a kezébe. Meg se nézte, eldobta. Tegnap este már nem volt egy fillér sem a háznál. Ha ma nem tud szerezni, akkor baj lesz. A doktort se lehet elhivatni, ennivaló sem lesz. Csüggedten, lassú, bizonytalan lépésekkel ment el hazulról. Kiment a körútra. Azt se tudta, hol jár. Emberek mentek el mellette, meglökték, megbámulták, nem vette észre. A fodrászból! kirakatában még ott lógott a sok női baj, a fölirás is ott ékeskedett. Megállt. Arra gondolt, hogy be kellene menni... és a kövér borbély elővenné az ollót, egyet csettentene vele és elvégeztetett. . . Megborzadt, megremegett. A fejéhez kapott, hogy ott van-e a szép, nagy haja. Úgy érezte, hogy nagyon szereti, végighuzta az ujjait rajta s riadtan körültekintett. Közön ös emberek mendegéltek j óbbrólbalról. Nevetés, hangos beszéd hangzott bele a levegőbe... “És az anyám otthon fekszik... —- gondolta —, otthon ... egyedül... nincs egy fillér se, a doktor is eljön ma, egy kis étel kellene estére.” Mi lenne, hatmégis? Végig se merte gondolni. Ha úgy menne haza. .. Az anyja megijedne, a lányok holnap kinevetnék. Nem merne a tükörbe nézni, mert félne szegény, elcsúfított önmagától. A levágotthaju leány. . . Isten, ne vigy a gyötrelmes gondolatok felé... A lógó hajfürtök ijesztő réme ott függött előtte. “Azok is szegény, nyomorult leányok fejéről valók?” — kérdezte önmagától. A másik oldalra ment. Az- 18 -illatszerkereskedő éppen akkor jött ki a boltjából. Állát a kezefején nyugtatva állt és nyugodt arccal nézett az utcára. Csak azt érezte, hogy valaki megérinti a karját és hallja a meleg lélegzetű, fojtotthangu szavakat... — Kisasszony... szép kisasszony... Tovább ment. Úgy érezte, hogy nincs semmi akarata. Ha valaki most megragadná, akaratlanul, erőtlenül hullana össze. Ha legalább sírni tudna vagy valami nehéz, nagy szomorúság fojtogatná! De semmi. Csak tompa, nehéz szürkeség körülötte mindenütt. Nyugtalan szavak. . . az anyád beteg. .. csak egy lépés, csak a fejedet kell odatartani... A boltokat zárni kezdték. Ha mind a kettőt becsukják, üres kézzel mehet haza. Valami csudára várt, de csudák nem szoktak történni. Az élet olyan rideg, világos és józan, hogy a csudák ijedten szaladnak előle. Most a borbélyüzlet felé indult. Fölment a két lépcsőn, benyitott. A mester egyedül volt? amikor meglátta, eléje jött. — Ah, kedves kisasszny, isten hozta —, erősen megszorította a kezét. — - Igen, tudom, a haj miatt, csak tessék helyet foglalni, kérem, egy, kettő, simán megy... fájdalom nélküli foghúzás... sok pénzt tetszik kapni, így van ez kérem... szerencsés, akiiek ilyen g önyörii haja van. Elővette az ollót.... Fölsikoltottt. Semmi sem történt. Még mindig az utcán volt. öreg asszony közeledett feléje: — Valami baja van, kérem? A fejét rázta és tovább ment. Ismét hallotta a kereskedő nehéz lélegzetű beszédét. Érezte a keze1 fojtó szorítását. Az utcán volt, egyedül, mint az utcára hullott árva falevél. A borbély kijött, lehúzta a vasfüggönyt, bezárt, elment.A mások oldalon az illatszerkereskedő csukta be a boltját, körülnézett, mintha valakit keresne és elcammogott. A lámpák-is kigyultak, az utca fényes lett, a kávéházak elé lármás, cifrán öltözött asszonyok telepedtek le és ő lassú, reménytelen lépésekkel hazafelé indult.. .. HÉirun «mttsMSMteBüaiHtiA
