Előre - képes folyóirat, 1920. szeptember-október (5. évfolyam, 38-40. szám)
1920-10-03 / 39. szám
Falusi tájkép Irta: SZOMORY D^ZSŐ Puszta-Lőrén, a gyönyörű magyar rónák végtelenségében egészen egyedül jövök a napfényben. Az égbolt ragyogóan tiszta, izzóra áthevült s merev, mint egy rengeteg tükör. A határt jelző vékony akácok minttha papírból volnának kivágva. Komor és bánatos tekintetű ökrök, mintegy megdermedve állanak az igában. Mozdulatlan, fehér testök faragott márványnak tetszik. És a roppant szarvak tündökölnek a térben, amint reájuk tűz a nap. Távolabb, a rét közepén súlyos fehér tömegek látszanak a volágos zöld alapon. Ez néhány száz liba, aki gubbaszt. És néhány lábnyira fölöttük egy éles piros folt világlik át igen hevesen, mint egy égő centrum. Ez a pászitorleány vörös kendője, mellyel az egész feje át van kötve. A nagy rónaság, az egész végtelen izzón és epedőn mozdulatlan. Még azok a távoli silhouetteek is mozdulatlanoknak tűnnek, amelyek szakadatlanul munkálják a földet. Amint keresem az utat a kastély felé, valki azt mondja: — Amarra tessék lekerülni a boldog ember kunyhója felé. Még nagyon sokat kell mennem, mig elérem a kunyhót. Templomszerü kazlak mentén jövök el, a kéklő levegőben. A boglyák hosszú sora úgy áll, mint egy egész raj óriási pup a föld szilién._ A tehenek rám emelik meglepődött homlokukat. A nézésükben van valami évezredes ismeretség vagy rabszolgaság szomorúsága. Egynémely csikó is megnéz bájosan ostoba s lágyan megriadt szemmel, mint a legritkább s a végsőkig elfinomult emberi tekintet. A föld szine is megváltozik körülöttem. A búza őszül; a zab ezüstszürke, az árpa zöld, finom és hegyes. S a m'esszi kertekből érzem a rózsák illatát. A dűlő elején, féloldalt és magányosan, a boldog eníber kunyhója áll. A vályogfalak sűrűn repedeznek s a résekben vadkökény nő. A telep dúsan be van rakva néhány réteg tengerivel. © Egész kazal tengeri ez, a cső-rétegek fokozatos színével, a sötétbarnától a borostyánsárgáig, a levelek megszürkült zűrzavarával. Aztán ott van a szalmás küszöb, a homályos benyíló s o:tt volt egy ember, aki ül és pipázik. Aztán már nincsen semmi, csak féloldalt a falban egy sornyi bekarcolt irás, bizonytalan betűk, kövér hasas formákban, vagy naivan gótikus szerkezetben, hegybe futó végekkel és kalandos kacskaringókkal, mint a suhogó hullámzás vagy a felpedert magyar bajusz. JNlyilván a tanyabeli gyermeknép munkája. Nyilván gúny vagy csúfolódás, egyszóval sértő tendencia, de mit is bánom! Mégis van benne valami vonzó, sőt elriasztó értelem: “Itt lakik a boldog ember.” Boldog! Ennek itt olyan különös csengése van. Az ember fél, hogy talán igaz, holott én egészen máskép éltem. Vájjon az éjszakák milyenek emerre? Ki tudja, ki kerül le ide, vagy talán sorra mind lekerülnek, akik szeretnek s a kastélyból leszökik a finom, szőke asszony is. Az ember, aki ül és pipázik, jó barna húsból van faragva. A szeme gyöngéd, nedves és elborult, holmi kalapfélének megkérgült karimája alatt, amelyre egy szál buzakalász hajlik le a zsíros szalagba tűzve. Egy vaskos orr, tömör bajusz, duzzadt ajkak, de a válla lágy és széles és meztelen mellét s a meztelen karját drótszerű szőrzet fonja át. Amint ül és pipál, hol a durva füstöt nézi, hol pedig a csizmája végét, ellaposodva s felkunkorodva. Valatni sajátságos jó érzés burkolja át az egész jelenséget, mint holmi nyugodalmas szobrot, mely el tudna lenni minden nélkül. S mig pipázik az ember és elbámul a füstön meg a csizmája végén, sűrűn köp nagyokat maga körül a lelohadt vadszöllő-indákra.-— Kend az a boldog ember? — kérdem. • — Én vagyok, instállom. (A magyar képviselöházban nemrég éles támadás érte Szomory Dezsőt egy “nemzetietlen” elbeszélése miatt, melyben állítólag "tiszteletlenül” nyilatkozott a magyar parasztról. Szomorynak ugyan nem zsánere a paraszttárgyu elbeszélés, de, hogy itt is érdekeset tud alkotni,, bizonyltja ez a kis Írása.) — No lám. Hát aztán hogyn csinálja aztat? — Sehogy instállom. — Valami módja mégis csak van, mondja. — Nincs annak. — Buta ember kend, úgy látom, ha csak ül és pipázik. — Nem a’ instállom. Akkor is boldog ember vagyok, instállom, ha elmegyek a dűlőn s úgy mentemben pipázok. Igaz, ritkán megyek, mert én nem dolgozom, nem kaszálok és nem aratok, mivelhogy kivénültem belőle. — Kivénült? Ej, haj, boldog ember, hiszen kend még fiatal ember. Egy nagyot pöfékelt és egy nagyot köpött válaszképen. Aztán unottan nézett rám, elborult s csendes közönnyel, mint az utszéli keresztfára. — Valami baja lehet kendnek, — mondottam. — Vájjon doktor vizsgálta már? — Nem vizsgált engem. Nincs nekem semmi bajom. Hiszen én nem volnék boldog ember, ha valami bajom volna. Soha beteg nem voltam. Jó erőben vagyok hála istennek. Jól eszem, iszom s alszom, a teremtőfáját, mint a macska a napon. Nem bánt engem még a légy se, nincsen semmi aggodalmam. Egy szál répával beérem. S vasárnap a béresgazda ád kenyeret és szalonnát. — Tán inkább a gazdáné adja! — felelem meggyanusitóan. — A gazdáné ? — kérdi meglepődve. — Nem a’. Isten őrizz. Nekem ugyan nem kell többé, hogy akármit is adjon. — Nem-e? — Nem bizony. Fő a nyugalom. — No, csak jönne ide a küszöbre, menten máskép beszélne kend. — Nem beszélnék én! Hiszen jön is, jön bizony s akkor is csak ülök itten s pipázok. S a többi fehérnép is jön, araitó leányok is jönnek. És akkor is csak 13 —
