Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-07-14 / 29. szám
ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT Ezért hiábavaló volna, ha csak az egyik gyár vagy műhely munkásai lépnének követelésekkel a munkáltató elé. A tőkés meghallgatná a dacos követelést és gúnyos nevetéssel elutasítaná őket. Azt mondaná nekik: “akinek nem tetszik a fizetés, az pusztul* jón a mzhelyem területéről. Ha ti nem akartok dolgozni, akkor kapok másokat. Olyanokat, akik még nincsenek szervezve, olyanokat, akik örülné« nek, ha beengedném őket a gyáramba.” így beszélne a munkáltató és igaza volna. Ha csak egy gyár munkásai vannak szervezve és a többi munkái műveletlen, szervezetlen volna, akkor annak az üzemnek a munkásai ugyanolyan gyengék lennének a munkálta* tóval szemben, mint az egyedül álló munkás. Ha valamely iparág munkásai komolyan akarnak gazdasági helyzetükön javítani, akkor az iparág összes munkásainak a szervezet keretébe kell tartozniok. Minél jobban közelitik meg ezt a célt, annál eredményesebbek lesznek a gazdasági harcaik és annál kevesebb áldozatot kell hozniok követeléseik megvalósítására. De még ez sem használna sokat, ha valamely iparág összes munkásai kitünően volnának szervezve, de a többi iparágak munkásai nem szervezkednének. Ebben az esetben a szervezett szakma vagy ipar kiváltságos helyzetét gyorsan megdöntené az, hogy anynyian tódulnának a szakmába, hogy a kivívott eredményeket semmiféle módon nem lehetne megtartani. Ezért az összes munkásoknak egyenlő érdekük, hogy minden iparág munkásai jól legyenek szervezve, hogy a tőkések osztályával szemben az egész munkásosztály szervezett ereje álljon. JL„. ju e»/.A as o..us> »r«ju »ajtó, amely N00 tonna nyomást bir gyakorolni is egy f>0 inches acél lemezt 42 Inchnyi átmérőjű és egy negyed inchnyi vastag formába sajtöl össze. A magyar ni. Vitéz, Csokonai Vitéz Mihály, akit Kölcsey parasztosnak, Kazinczy valószínűleg nem többnek, mint érdekesen furcsának látott, szegény Vitéz, megjárta. Akkor ő előtte, még az édes apja, vagy pláne nagyapja, magömlesztő álmaikban sem álmodhatták, hogy jó lesz sietni Míhálylyal. Jó lesz sietni, hogy ha megszületik, fejbe ne verjék a fiút belülről s hogy meg ne sántuljon, egy bottal, melynek bunkója később, sokkal később, Nietzsche leend. Ez a Mihály, ha tiz-ihusz évvel gyorsabban születik — hamarabb — nagyon jóravaló valaki lesz. Elkésett, elkésettek, tehát nem lehetett belőle disznótorok, csupán disznótorok hivatott költője, ő már Voltaire-t fordítja, a szegény, s mivel nem harcias lélek, csinál ő is egy minden-mindegy filozófiát. Ha felemelik az Olimpuszra, az is jó, ha beletapossák a sárba, az se rossz. Az ő harciassága voltaképpen nem is ő benne, Csokonaiban tombolt, de az akkori, azelőtti, jóval azelőtti s a mostani Magyarországban. Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelenül, hogyan mondják ezt magyarosabban). Azon nem csodálkozom, hogy Csokonai megírta ódáját a csikóbőrös kulacshoz s hogy köpött a maga életidejénk Magyarországára. De azon máig s utolsó órámig csodálkoztam és csodálkozom, hogy nem irta meg a legfájdalmasabb magyar blaszfémiát. Én, Tas Péter, nem fullasztom magamat sem vallásba, sem filozófiába, sem italba, addig, mig 'bosszút nem ált lók. Például: igen régi tervem az, ha a szivem hirtelenül meg nem öl, végrendeletet irok. Szűk, kevés szavú lesz á végrendelet: ha valamikor netalán országossá és elvitathatatlanná válnék a nevem, a Tas-név, a magyarság bérlői, akik nemsokára nagyon meg fognak szorulni, ne próbáljanak engem argumentumnak előrántani. Én nem leszek enyhítő körülménye soha-söha annak a magyarságnak, amit ma ők készitenek. Ha nem szégyelném, azt mondanám, valami csodából megmaradtam az utolsó magyarnak. Én vagyok a magyar, egyedül én, Tas Péter s akármilyen szép ez, még büszke se tudok lenni rá. Csokonai okvetlenül érezhetett hasonlókat, de ő még nem merte s ha merte volna, nem tudta kimondani. Baudelaire, akinek élete hidegebb és természetesen még elegánsabb a hírénél, a Démonról dalol okosat. Ez a Démon nincs is, mink magunk vagyunk, de mégis van s ez a Démon “képzelt okot ad, száz hazug mentsé— 4 — Pimodán. get s kapatja ajkunk gonosz italokra”. Csokonainak nem volt kiadója, de az■ért mondjuk, hogy — nem adott neki a kiadója két pengő forintokat. Csizmája rossz volt, belement a hó-lé, az emberek pimaszok hozzá, ostobák, kivül-belül büdösek, Debrecenben és mindenütt. A kulacs kotyog, kotyog, sőt dalol, de elromlik a gyomor, nem eszik az ember, könnyű prédája lesz a test, szív, tüdő, zúza, máj, vese, gerinc a leskelődő kóroknak. A verseinket nem olvassák, nem látják s ha látják, nem értik s ha megértik, jaj nekünk, mert akkor nem értették meg még csak igazán. Hallunk gyöfiyörü helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékitőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé és mi a Péterfián vagy a Nagymester-utcán cammogunk kötésig a sárban. Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh jaj,beteljesedik s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat, vagy nem eleget kívántunk. Lilla, mint mindig, szeleburdi, rossz, megunható, kevés vagy elérhetetlen, hozzánk jön feleségül vagy máshoz megy. Oh édes kínok, hasznos kínok, drága képzelt okok, hazug és isteni mentségek, ezek a legjobb borkorcsolyák, még a debreceni májas hurkánál.is jobbak. Két fajtájú mámora van a bornak s ezt Csokonai is tudhatta, de csak nagyon finom idegszerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitűzésit bennünk minden öröm-hajlandóságot s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éj szaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel. Fejünket feszitik, ha felkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesiilt figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szivünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés s ilyenkor szeretem csak Homéroszt s ilyenkor tudom elképzelni Michel Angelót, ahogy illik. Hangsúlyozom, ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Éhez nincs közvetlen köze az alkohol-mérgezésnek, a mámornak, ez az idegeknek perverz bűvészmutatványa, amiből csak a kikiáltó harsány szava hiányzik: köszönjük kedves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk. Szent hitem az, hogy minőségileg a D’Annunció legáldottabb órái, sőt ez órák életfogyasztó erejükben is teljességgel hasonlatosak. De D’Annunciónak s nála különbeknek vagy hasonlóknak, árjáknak, hogy egy szamár teóriára utalással értessem meg
