Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-06 / 2. szám
munkát, puha, bársonyos tapintású marad a bőre, a tenyere is kisebb és gyöngébb. De az állandóan egyforma munkával az is vele jár, hogy a kéznek ugyanazok az izmai, ugyanazok az ujjak vannak állandóan egy helyzetben, vagy mozgásban. Természetesen ezek az izmok és ujjak a többiek rovására jobban kifejlődnek, amazok elkorcsosodnak, úgy, hogy a kéznek, a tenyérnek, illetve az ujjaknak más-más foglalkozási ágaknál más és más a formája. Figyeljük csak meg jól az itt látható képeket. — Tudjuk ugyebár, hogy a zongorista játék közben széttárja az ujjait, nyújtogatja és hogy a jobb kezét mindig többet veszi igénybe, mint a balt? Ennek a hatása igen jó látható azon a két képen, amelyek egy zongorista kezeit ábrázolják. A jobb kéz erősebben fejlett, mint a bal, az ujjai hosszúak, ellenben a hüvelyk ujj, amelynek igen kevés szerep jut a zongorázásnál, egészen viszszafejlődött. És igy van ez a többi mesterségeknél is. A szabónak, az asztalosnak, szóval a különböző mesterségekkel foglalkozó embereknek különbözőképpen fejlődik ki a keze- Az pedig bebizonyított tény, hogy ez a sokféleség és az egyesekre jellemző alakulat a foglalkozások hatása alatt fejlődött olyanná, amilyen. Hogy egynélegynél miben mutatkozik a foglalkozás hatása a kézre, azt az itt közölt képeken néhány érdekes esettel bemutatjuk és a képaláírásokban részletezzük. iiilíllli^liírtiiiil A mai nevelés eszményi céljáról. A munkássziilek ajkán gyakran felhangzik az az óhajtás: “bárcsak jobb sorsa lenne gyermekeinknek, mint nekünk”. Ez alatttermészetesen azt értik, hogy iparkodással, neveléssel gyermekeiket ki tudják emelni abból az osztályból, amelyhez mindnyájan tartoznak, hogy egy másik, magasabb osztályba kerüljenek. Azonban minden törekvésük, rendkívüli megerőltetésük és takarékosságuk dacára sem érik el a lényegét a kitűzött célnak. Mert minden igyekezetük és számításuk tulajdonképeni eredménye mindenkor az, hogy a gyermek bérmunkás vagy munkásnő marad. Hát nem ámitás és csalás, amikor nevelésről beszélünk? Hiszen ez a szó előrehaladást, fölfelé törekvést jelent; fölfelé és magasabbra való törekvést egy cél, egy eszmény elérhetésére. Most az a kérdés, hogy vajon ez az eszmény és cél minden embernek minden időben egy s ugyanaz volt-e? Vajon megfelel-e ez az eszmény a filozófiai és erkölcsi értelmezésnek vagy a materiális és szociális követelményeknek? Az ősi vad népeknél az ideál a vadászat, halászat, a harc volt; ,a- pásztornépeknél az állattenyésztés és a jószág gondozása. Minden egyéb, ami ezeknek az élethivatásoknak eléréséhez vezetett, képezte a vad és nomád népeknél a féifi nem nevelési ideálját, a magasabb célt; a nők viszont úgy a nomád népeknél, mint a vadaknál a fonás, a iföld megmunkálását, az élelem elkészítését, a gyógyítás és ápolás teendőit tekintették a nőii hivatás főcéljának. Az akkori társadalom minden egyede együttesen az életszükségletek előállítását tartotta főéletcéljának, ideálnak. A nevelés eszményét a test minden részének alapos kigyakorlása képezte. A magántulajdon kialakulásával s az anyagi egyenlőség kiküszöbölésével nagy szakadás történt az emberi társadalom nevelésének eszményi céljában: a társadalom egyik osztálya megvetette a testi munkát s utódaik valamely tudományban, egyik vagy másik művészeti ágban vagy a politikai életben keresték az életcélt s ez képezte a nevelési irány eszményi célját; a dolgozó osztály fiai és lányai ellenben — különösen pedig! a rabszolgák gyermekei — semmilyen ideális cél felé nem törekedhettek. Ha ezek valami kiválót alkottak, akkor az inkább a rabszolgatartónak vált hasznára, mint saját maguknak. Ép igy volt ez a középkori hübér rendszer alatt is, amikor az egyéniség szabad fejlődését nem segítette elő a nevelés ideális célja. Az emelkedést, a kiválóra való törekvést a papi uralom s a középkori egyház kiméletnül elnyomta. Időnként azonban történtek változások is. így a városokban való együttélés arra buzdította az iparos osztályt, hogy tudományosan képzett elemet neveljen. De mig az uralkodó osztály gyermekei a reformáció után mindinkább egyetemes műveltségre tettek szert a tudományos és művészeti intézetekben s ezt a műveltséget, mint ideált, igyekeztek is megszerezni, addig a kispolgárság és kézműves osztály gyermekeit a vallás-erkölcsi neveléssel butították az alsóbbrendű népiskolákban. A szenteskedés örve alatt butaságot és tudatlanságot terjesztetek az alsó oszályok gyermekeinek körében, noha kiváló szellemek — az időt túlhaladva eszméikkel — a nevelés magasabb ideálját hirdették. Gomenius “sokoldalú, harmonikus emberi nevelést” hirdetett; Rousseau “az őstermészet egyszerű, naiv békéjéhez való viszatérést” követelte, mig Kant a tudományos nevelési rendszert — bár nehezen érthető — filozófiai érvekkel gazdagította, végül pedig Pestalozzi teremtő erejével és lelkesedésével az eget indult megostromolni az ifjúság nevében. A mai társadalom a nevelés és tanítás ideáljának tekintetében ép oly széttagoltan áll. mint minden más hasonló fontosságú kérdésben. A gazdag osztálynak nincs többé nevelési ideálja; nemesebb cél és eszme hiányában az élvezetek hajhászásában merül ki az uralkodó osztály “magasabb” célja a nevelés terén is. Az ifjúsága ennek az osztálynak hiú és önző, csak a tetszelgésre vágyó, úgy a nők, mint a férfiak. A “felsőbb” osztályok a proletáriátusnak alázatosságot, megelégedettséget, önmegtartóztatást, szorgalmat és takarékosságot ajánlanak és prédikálnak mint magasabb, nemesebb nevelési célt; boldogságot és jólétet hirdetnek papjaikkal a dolgozók osztályának a túlvilágon. Az emberiség feladata nemcsak a kultúra öröklése és megtartása, hanem annak folytonos fejlesztése is. De akkor, amikor az egyik, nem termelő osztály, az élet javát munka nélkül magáénak vallja s birtokolja is, mig a másik osztály — a termelő, alkotó — még az életfentartás legelemibb szükségletei 'felett sem rendelkezik — nem beszélhetünk kultúra fejlesztésről, avagy a nevelés ideális céljairól az egész egyetemes társadalomra vonatkoztatva. Amig emberek millióit ötletszerűen, különös célból munkaeszköznek s a munkát közönséges árunak tekintik s a dolgozó embereket sablonok szerint ilyen célra szinte modellszerűen nevelik: szó sem lehet nevelési ideálról. Mert ilyen viszonyok közt az ember, mint ilyen, elvész. A szellemileg képzett emberek sorába a mai viszonyok közt csak az számítható, aki saját akaratából, saját felismeréséből szerzi meg azt az öntudatot, amely célok kiválogatására teszi alkalmassá. Egyetemes nevelés és. magasabb ideál a mai rendszerben elképzelhetetlen. Az elnyomott osztály magasabb célja azonos azzal az ideállal, amely nemcsak a nevelésnek, hanem az egész társadalomnak uj eszményi lényeget iád. A jövő társadalom nevelési eszménye: a szabad, sokoldalú, boldog Ember.-------o—:---GONDOLATOK. Mily bölcsnek kel! egy embernek lennie, hogy másokhoz mindig jó legyen. * A szerelem olyan, mint a gyümölcsfa: több a virága, mint a> gyümölcse. — 6 -
