Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-06-23 / 26. szám

AZ ELÍTÉLT

— REGÉNY — 9

Irta: UPTON SINCLAIR

Angol eredetiből fordította: SCHÖNER DEZSŐ

— Nem is képzeltem, hogy sokat törődtek volna a börtönökkel. De szeretném megértetni magukkal, hogy mit tesz az a két esztendő. De ehhez másik két esztendő kellene.

Elhallgatott. Majd csöndesen mormogta:

“Sápadt gyötrelem a kapus

S börtönőr a kétségbeesés.”

Adél eddig mindent figyelmesen hallgatott, de büszkesége nem engedte, hogy megszólaljon. De most hirtelen megrázkódott. Hogy egy útonálló elrabolja őt és azután a “Readingi Fegyház Balladájáét szavalja előtte!

Carbody észrevette meglepődését.

— Egyetemet végzett ember vagyok — mondta csöndesen.

— Régi családi házunk nincsen száz mértföldnyire innét — tette hozzá.

Adél kíváncsisága legyőzte büszkeségét.

— Mi volt az oka? — kérdezte.

— Minek?

Adél zavarba jött. Habozott. Tudnia kell, mire célzott. Miért kényszeríti, hogy kimondja?

Carbody észrevette zavarát, de nem felelt.

— Az ital volt? — kérdezte Adél bátortalanul.

— Nem. Sohasem ittam.

— Hát akkor mi volt? — kérdezte Adél.

— A lángész — mondta Carbody.

— A lángész, — kiáltott föl Adél szinte önkéntelenül.

A lángész! — ismétlé Carbody.

Adél a fejét rázta:

— Nem értem.

—• Nem is vártam, hogy megértse — mondta Carbody.

Kis vártatva folytatta:

— Nem értheti meg, hacsak nem szeretne valakit, ha képes volna magát valakiért föláldozni. Ezt nem teheti meg az, aki eladó.

Adél összerezzent. Kábultan bámult reá:

— Mit jelentsen ez? — kérdezte Bob.

Carbody mosolygott:

— Kérdezze meg őtet, fiacskám, ő tudja.

Megint szünet állt be.

— Az apja nem valami elsőrangú ügyvéd. Nem tudná leélni az életét egy külvárosi villában. Tehát Penniman Johnné —• evőeszköz-királyné akar lenni.

Senki sem szólt. Carbody Maryhoz fordult:

— Maga emlékszik rá?

Mary nem felelt. Carbody folytatta:

— Vannak egykoronás prostituáltak, mások milliókba kerülnek.

Adél kínosan vonaglott. Sokkal fájdalmasabban érintette ez, mintha megütötte volna. Vére az arcába szökött.

Bob fölugrott:

— Ez mégis csak sok! — kiáltotta.

Carbody nyugodtan folytatta:

— Igen. Úgy van. Nem is az én dolgom, hogy törődjem vele. Utaink nagyon szétválnak.

Elhallgatott. Mintegy öt percig csak Madden hortyogása hallatszott. Ez egyre hangosabb lett. Mary úgy érezte, hogy mindjobban valamely vadállat hangjához hasonlit. Carbody megszólalt:

— Barátságos hang! Szegény öreg Bili! Életfogytiglan Ítélték el. Huszonhárom évet kitöltött. Képzeljék mi az, egy cellában lenni vele. Óráról-órára, éjszakáról-éjszakára, álmatlanul fetrengve hallgatni. Úgy ismerem Bili hortyogását, mint a hegedűművész a hegedűjét. Ismerem minden képességeit.

Maga elé bámult, majd folytatta:

— Ott fekszik az ember és végigszenvedi az órákat. Kőből épült folyosón negyven, acélkapuval elzárt cella; fölöttünk egy másik folyosó, alattunk egy harmadik. És minden cellában egy vadállat. Akár egy állatseregletben. Ha ugyan láttak már állatseregletet éjszakának idején. Ott fekszik az ember és figyeli a hangokat; minden percben újabb vadállat hangját hallja és azon töri a fejét, hogy melyik az és vájjon álmodik-e vagy kínjában nyöszörög?

Szünetet tartott. Majd hirtelen előre hajolt és a szemükbe nézett:

— Hallgassanak meg! — kiáltotta élénken. — Maga boldog, gondtalan ifjú, maguk gyönyörű, büszke nők! Pia most kedvem lenne, hogy egész éjjel itt üljek és revolverrel a kezemben arra kényszeriteném, hogy meghallgassák azt, amit a börtönben átéltem, reggelig megőrjiteném magukat!

Egyideig csönd volt. Carbody magában mosolygott.

— De nem. Bolondság. De látják, minden emberi lény ösztönszerüleg védekezik, úgy értem, erkölcsileg. Mi a vadállatok közül vagyunk, én és Bili. Kutyákkal vadásznak ránk és lelőnek mint-a vadat, ha elébük kerülünk. És mégis, Bili, az életfogytiglan elitéit, a gyilkos is megtudná magát védelmezni, ha szavai volnának rá. És egyszer talál szavakat. ..

Elhallgatott. Mary szólalt meg halkan:

— Mondjon el róla valamit.

(Folytatjuk.)

— 13 —