Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-06 / 2. szám
bárha jóval kisebb mértékben, mint régebbi korszakokban. Hogy a munkának ,a tőke ellen való küzdelmében több esélye legyen a győzelemre, el kell gördítenie előzőleg az utjából ezen akadályok némelyikét- Mekkora e nehézségeknek fontossága a szocializmus végső szempontjából? Meddig jár haszonnal erőnk egy részét lerombolásukra fordítani? Ezek azok a kérdések, melyek különböző országokban különböző megoldást nyerhetnek. A szocialista propagandának mégis minden országban foglalkoznia kell e másodrangú akadályokkal, mert csak ezek legyőzése után lebet sikerrel munkáspártot szervezni. Ezért küzd a szocialista propaganda oly reformok s politikai forradalmak érdekében, melyeket működése szükségessé tesz. Az agitációnak ez a fajtája nemcsak minden államban más és más, hanem más és más minden gazdaságilag és történetileg elkülönült közösségben. Valamely helység rosszul szervezett rendőrsége, a hadsereg egy részének kevésbé éber felügyelete, valamely vidék sajátos történelmi hagyományai (pl. a kozák hagyományok), erélyesebb egyének összetalálkozása valamely iskolában sok oly talajt teremthetnek a forradalmi agitáció céljaira, mely másutt hiányzik. A tisztán politikai pártok bizonyos alakulása valamely országiban megkönnyítheti a törvényes reformok létrejöttét, melyek viszont a szocialista eszmék győzelmét s a munkásszervezkedést segítik elő. Általában megjegyezhetjük, hogy úgy a szóbeli, mint az Írásbeli békés és tisztán szocialista propaganda, de sőt a politikai agitáció, mely e propaganda s a munkásszervezkedés elé tornyosuló akadályok ellen irányul, távolról sem egyenlő mindig és mindenütt. Elvei s végső célja állandók, de szerfelett változó formáiban- Módosítják az egyének, akik ellen irányul s módosítja a tőke s munka közti harcba vegyülő küzdelem, a munkások szervezkedését s a szocialista eszmék terjedését gátló akadályok ellen. Agrár kultúra és ipari kultúra. Ha korunk szociális- és kulturproblémái számára egy közös nevezőt keresünk, egy fókuszt, mely az uralkodó eszméket és mozgalmakat összegyűjti, elkerülhetetlenül belesodródunk amaz áramlatok egyikébe, mely a számos kultur-összetevő eredője felé ragad bennünket: az indusztrializmus felé. Az indusztrializmus csak úgy, mint természetes és logikus antitézise, az agrárizmus, ama centrális problémák, melyek felé a mindnyájunkat körülvevő, mindnyájunkat foglalkoztató szociális napikérdések és fejlődési tények hullámai özönlenek. A társadalmi élet minden terén ott látjuk a halódó a-grárizmus és a mindinkább diadalmaskodó ipari elv csendes tusájának nyomait: a kultúrák e harca mitsem hagy változatlanul. A leghatalmasabb szociális tény, mely szemeink előtt lefolyik, a kapitalizmus és szocializmus küzdelme, ép oly kevéssé kerülheti ki alakitó befolyását, mint felfogásaink, érzéseink, szóval ideológiáink. A kultúrák e harca az, mely a mai társadalmi élet és társadalmi eszmék láthatatlan főparancsnoka. Ez az, ami élesíti a kapitalisták és proletárok harcát, de meg is szabja annak mikéntjét, mérsékeli a fajok és nemzetiségek súrlódásait, uj forrásokat nyit meg a demokrácia számára; ez az, -ami ott tükröződik a paraszti és az indusztriális tömegek lelki életéneik különbözőségeiben, amely különbüségeket egyre nivellálja az a kulturkicserélődés, melyet agrárizmus és indusztrializmus között a ki- és bevándorlások közvetítenek. Az indusztriális kultúra, amint elterjeszti szimbólumát, a gépet a széles néprétegek közé, mindjobban felszívja, saját bűvkörébe vonja a testileg-lelkileg röghöz kötötteket, szélesíti látókörüket, fogékonnyá teszi őket azon kulturszükségleek iránt, melyek ellen a rög árnyékában bizalmatlanok voltak és küzdöttek. És látjuk, amint számos agrárnemzedék utódai szemeink előtt emelkednek fel a magasabb kulturforrásokig az indusztrializmus fejlesztő hatása alatt. Az agrár szüklátókörüség, mely az ideológia terén az egyház dogmái mellett legfeljebb a nemzet-állam politikájáig viszi, h,a viszi, az ipari élet sokoldalúságának jótékony befolyása alatt tudományos és művészeti jellegű szükségletekig emelkedik fel. Itt is a gép az, mely a fonográf, grammofon, kinematograf populáris formájában és a sokszorosítási technika felhasználásával oktat, nevel és ismerteti meg sí tömegeket! a zene, a színművészet élvezetéel, távoli népek életviszonyaival, országok intézményeivel és berendezéseivel. És véletlen-e, hogy az ideológiák legmagasabbika, a filozófia épen a kultúrák e küzdelmének idejében hirdeti annak az ökonomizmusnak az uralmát a gondolati élet terén, melynek a gazdasági és a társadalmi életben leg.tisztáb formája az ipari elv. Az az elv, mely az ökonomizmust az egész vonalon uralomra juttatta: a szociális mozgalmakban a túlzott parlamentarizmussal, a tudományban a maradi, saját tengelye körül mozgó idealizmussal szemben? Véletlen-e, hogy amikor a gazdasági élet terén az indusztrializmus mindjobban nyomul előre a produktivitás és gazdaságosság elveivel, ugyanakkor feltámad a filozófiai kutatás terén is egy módszer, mely azt mondja: vessük el a régi elavult, a tudományos produktivitást hátráltató munkaeszközt, és vegyük át a fölösleges, hagyományos sallangokat kiküszöbölő és tisztán a célszerű tudományos produkciót szemmel tartó pragmatizmust? Mint a kulturélet annyi más nyilvánulásával szemben, úgy itt is felmerülhet a kérdés, hogy vajon e változás nem a termelőerők és termelőeszközök változása-e csupán, mely az ideológiák forradalmát mechanikusan maga után vonja, hogy a növekedő indusztrializmus csak a kapitalizmus növekedése voltaképen, az agrár tömegek indusztrializálása pedig csak álnév azok proletarizállására számára és hogy igy a fentiekkel semmi újat sem mondtunk. Azt hiszük azonban, hogy fejtegetéseink nem voltak ;az osztályharc terminológiáinak puszta helyettesitései. Sőt azt állítjuk, hogy az indusztriális kultúra épen az a tér, ahol a kapitalizmus és szocializmus érdekei találkoznak. A legelkeseredettebb ellenfeleknek is van egyetlen közös pontjuk: n csatatér. Azok, kiknek utai minden más tekintetben széjjelmennek, ebben az egy pontban egyesülnek. És a legelkeseredettebb ellenségeknek ez a közös érdeke az indusztriális kultúra körül, legeklatánabb bizonyíték az induztrializmus óriási szociális fontossága mellett- Ez a közös érdek n-zonban elvitázhatatlan: a magántulajdon csak kapitalista érdek, a szocializmus csak proletárérdek, de az indusztriális kultúra fejlődése mindkettőjüknek — ha más-más okból is —■ éltető levegője. Itt találkozik a két ellenfél, itt vivja meg végső küzdelmét, mely ha az indusztriális célok által megkövetelt nia-gy aktív tömegek győzelmével végződik, az indusztriális kultúra győzelmét jelenti. Oly diadalt, mely a legyőzött számára sem jelent vereséget. Az ipari elv nem jelenti az agrár kultúra eredményeinek megfojtását, sőt inkább azoknak célszerű felhasználását. A specifikus agrár demokráciának sok hasznos intézménye fog uj életre kelni az ipari köztársaságban és az agrárius kultúra által alakított néplélek tradicionális nyilvánulásainak: szokásban, erkölcsben, népies művészetben ép oly kevéssé kel veszendőbe menniük, mint ahogy más rég megszűnt kultúrának életképes maradványai ,is fenmaradtak számunkra. Az indusztrializmus és agrárizmus viszonyáról elmondottak nem azonosak, nem is puszta variációi, a szociológiába Spencer által bevitt azon elméletnek, mely szerint ,a fokozódó indusztrializmussal párhuzamo(Folytatás a 8. oldalon.) — 4 —
