Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-06 / 2. szám
MÉHEK ÉS EMBEREK. Nyári délután egy jelentéktelen lilavirágu bokor tövében, ami körül mézszüretelő méhek enyhe-zsongásu ivei vibráltak, Maurice Maeterlinck-kel társalogtam. Mjint a kisgyerek a tanítója ujját a térképen, úgy követtem szorongó bizalommal Útmutatását, a mivel egy idegen, szoros láncokon lüktető, fájóan igaz életet tárt elém. Régen volt, mikor izgatott, kis képzeletembe belenyomult az a sok mese a méhek társadalmairól. Sokáig {úgy hittem, hogy ezek is úgy élnek, mint mi. Úgy szeretnek és szenvednek, mint mi. Pedig nem. Egészen más képet mutat Maeterlinck igazsága. Igazság! Milyen kemény marka van ennek a szónak. Elmorzsolja a himport. Magasra emelt feje vas-nemtörődömséggel szaggatja el az eszme-erdő egyik ágáról másikra húzódó pókfonalait az illúziónak. Mennyire másmilyen a méhek társadalma, mint az embereké. Maeterlinck — maga mondja, — elérkezett az alkotó művész életének arra a pontjára, mikor nagyobb gyönyörűséget okoz neki a tények elénk adása, mint a mese-munka. Ennek köszönhetjük “A méhek életé”-t. Szilárd, nagykörű tudáson, sok kísérleten alapuló könyvének gondolatai két fonalon futnak. Az egyik fonal a kas életén vezet végig; a másik, amelyen aaz emberre utaló hasonlítások vannak, egy-egy nagy fordulattal lépten-nyomon megszakad és kimutat a bizonytalan űrbe. Amilyen mértékben halmozódnak előttünk a méhek világának érdekes tényei, olyan mértékben emelkedik bennünk ajkunk felé a bizonytalanság keserű tengere. * Ahogy kiül a zöldszoknyás tavasz a mezőre, fölbug a kas zsongása. Jönnek-mennek a téli pihenés után. Ez se volt pedig marmota-álom. A kas belsejében kupszerüen összeakaszkodott méhikék folyton rezgették szárnyaikat, hogy a nélkülözhetetlen meleget előállítsák. — Gyorsan ki a rétre! Mindegyik tudja a dolgát: ez himport gyűjt, az a bibe mézét; ez csak ibolyákat látogat, az a szegfüvek mézaratója. Halmozódik a folyékony arany a jövő számára. A kis elsenyvedett nőcskék, a dolgozó méhek, elélhetnének sok nyáron át, de halálra dolgozzák magukat egyen is. Pedig ha hagynának időt maguknak a kifejlődésre, azt a külön táplálékot ennék, amit a királyi család, az ő testecskéik is alkalmasokká válnának a szerelemre. De ők sovánnyá, tépettszárnyuvá dolgozzákgyötrik magukat, hogy a sok kincset hátra hagyják az uj nemzedéknek. Mert alighogy alkalmas idő jön, s a múlt évben lerakott peték fejlődésnek indultak a dolgozóméh—álcák szűk celláiban, a hímek szabálytalan szobáiban s a hercegnők tágas termeiben, — a királynő raj-eresztést tervez. Kiszáll a bizonytalanba népe nagy részével, hajlékot keres, megépíti belül szabályos hatszögü cellákkal és újra kezdődik a gyűjtés. A kis munkásnők folyton hozzák az életet, a napfényt, az illatot a kas félhomályába. Az anyavárosban, aminek még nincs királynője, a hímek a méztől részegen garázdálkodnak, zalbálriak, piszkolnak, lustálkodnak, szemtelenkednek, hatalmas testtel fúrva henyeségüket a kis munkásnők szorgalmas nyüzsgésébe. A kicsik dolgoznak, tisztogatnak; arra rendeltek folyton ventillálnak szárnysulhogatással a nagy előcsarnokban, a hol nem egyszer találni munkásnőt, akit reggelre iszonyatos bélbaj pusztított el, mert tisztaságérzéke nem engedte, hogy a kasba piszkoljon. A hercegnő-lárvák pedig az életre ébre— 11 — dés hajnali álmát alusszák. Az elsőszülötté a trón és vele testvérei élete fölött a pallos-jog, mert egy kasban csak egy uralkodó lelhet. Alighogy erőre kap, halált visz szárnyain alvó testvérei felé. Féltékeny haragja elől félre állanak a hercegi-lárvák örökös testőrei, ő pedig rátámad az első szobára, viaszfalát átrágja és halálra dárdázza a szunnyadó hercegkisasszonyokat. Gyűlölete csak az utolsó halott előtt foszlik szét. Ha második rajeresztést tervez a kas, a testőrök, dajkák útjába állanak a királynőnek a Faj nevében. A méz dolgos kis apácáinak királynője izgatottan várja a nászröpülésre alkalmas harmatos, meleg nyári reggelt. ő a szerelem, a termékenység; lénye csak szerelem-fogadásra és életadásra való, s ha csak nem vezet rajt a bizonytalanba, egyetlen egyszer kel szárnyra az örökös homály, nyüzsgés koronás anyja, de akkor a napfényes szerelemmel röpül szembe. Ha a fejedelmi családból csak ő van már életben, izgatottsága a kasé is. Ettől a röpüléstől függenek a jövő nemzedékének nemzedékei. Mi lesz, ha eltéved vagy elpusztul? Ha nem talál szeretőt? Szűz korában se terméketlen, rak petét, de valamennyiből csak him kel életre. Hogy a pete nőstény-életet zárjon magába, a királynőnek meg kellett ismernie a szerelmet, a halálthozó diadalmu him szerelmét. Az alkalmas hajnal végre benyújtja rózsás ujját a kasba. A királynő felkészül, indul; remegve , zümmögve kísérik dolgos alattvalói a kas küszöbéig. Ahogy kint van, felsuhan a ragyogó égbe. köröskörül virágon, bokron hímek zajos csoportjai várják a jöttét. Ahogy megpillantják, utánna erednek. A királynő röpül fel. fel fáradhatatlanul a magasba. Követik, akik bírják. Sokan, az öregek, a gyöngék, a rosszul tápláltak, elmaradnak. S csak egy kis folt remeg már utánna mindig följebb és följebb, oda, ahol a madár se jár, hogy ne zavarja meg a T
