Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Egy egészen közönséges, szürke, talpig rongyos koldusgyermek elindult és ment, amerre vitte a lába. Ágról szakadt, se apja, se anyja gyermek volt, a neve Jancsi. Jancsi csak mendegélt és egy napon ebért a mesebeli rengeteg városba, ahol minden háznak égig ér a teteje és mélyen le, talántán a föld közepéig a pincéje. Iszonyú sok ember járt-kelt eme nagynagy városban, de csudálatosképpen valamennyinek holtsápadt volt az orcája és nevetni is elfelejtettek már egytöl-egyig. Jancsi éhes volt, fáradt volt, álmos volt Nem volt szeme sok látnivalóra. Le k ő felőle a ki ok százszorszé' agyonmuzsikálk magukat a ciok a kávéházak- Jancsi azt leste e, ugyan mikor már össze egy i emberrel, akivan egy ,kis az orcáján, akit merne szólítani, r a végére ért a is utcának, amiíeglátott egy kihatatlan szép *• De olyat, k a Tünkáé leérország_nál több-u tornya, vagy kivilágított fesu ablaka volt a '! közepén álló ‘Etának. Előtte brok, faragott fehér lépcsők, legszebb mégis az volt rajta, hogy tisztára kristályüvegből valók voltak a falak, a tornyok, az erkély, az egész szépséges kastély. Az üveg csillogott-villogott a villanyfényben, olyan volt az egész, mint egy aranyból vert, gyémántokkal tele tűzdelt álompalota. Jancsi nyitva felejtette a száját. — Ugyan ki lakik itten? Jaj, ez lehet ám csak gazdag! No, ez biztosan adna neki szállást, jó vacsorát, hisz ennek csak jut egy falatka fölösleges, nekem meg jó volna egy kis maradék is. Szegény, három napja éhes gyomrom, itt lesz neked ma jó napod tudom — igy Jancsi. Már kinyújtotta Jancsi a kezét, hogy megrántsa az ezüstfogantyus csengőt, amikor, mintha csak a földből nőtt volna ki, előtte termett egy magas, sovány, összenőtt szemöldökű ember. Olyan volt a tekintete, hogy Jancsi ijedten kapott magához, azt hitte, keresztülfurta . vele. “Ez most mindjárt megesz, — gondolta a közönséges ruháju, rongyos gyerek. Ugyan, hogy köszöntsem? • A hosszú, sovány azonban rákiáltott nagy hirtelen: — Mit ólálkodol itt hé? Lopni akarsz ugy-e? — Nem akartam biz én lopni, mert nem vagyok én tolvaj, ha szegény országút csavargója vagyok is — felelt bátran Jancsi, mert kényes volt a becsületére. — Úgy? Akkor mért settenkedtél itt a kapu körül? — Mert be szeretnék menni. Ugyan ki lakik ebben a tündérszép palotában? Talán bizony a király? — Jól mondod éppen. Itt a király lakik. A jégszivü király... Jancsi összerázkódott, megfordult. “Jobb lesz nekem innen elszaladni” — gondolta borzas kobakjában. Itt nem lesz nekem szállásom. De bezzeg nyakoncsipte az erőskezü, szurósszemü. — Hóhó, pajtikám. Nem addig van az. Neked ide be kell jönni, meg kell nézned a fagyottszivüt. — Jujuj, inkább ne... Kapta, fogta, belóditotta, föl a lépcsőn, i süppedő, puha szőnyegeken át, a vakító világosságban, egyenesen egy aranyból vert ajtón keresztül így félig homályosan, nagy-nagy terembe lódította és otthagyta. Jancsi lassan nyi:otta föl a szemét és reszketve nézett körül. Szemben vele egy íürafaragványos, magas trónus állott, letakarva hosszufürtös, medvebőrrel, A legfölső lépcsőn ült öszszegörnyedve egy lepittyedt szájú, minden tagjában reszketős koronás király. Látszott, hogy nehéz neki a vérszin-bárscnyból készült palástja. A palástba egészen nyakig volt takarva, csak éppen a szive helyén volt kivágva minden ruhája. Csudálatos dolog. A vérvörös redők közül kiszürkéllett egy szivalaku jégdarab. A jégdarab vonaglott, rengett, kinlódott, jaj, de szomorú látvány volt a rengeteg gazdaság közt ez a vergődő szív. “No ilyet se láttam még,” — gondolta magában Jancsi. — Ez lenne a király. Hisz akkor már inkább vagyok Jancsi. Nem félt egy picurkát sem. Szépen közelebb ment egyre közelebb hozzá és mi(Folytatás a 15-ik oldalon.) Hogyan tanítják az iskolás gyermekeket a fogkefe helyes használatára. — 14 —