Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Sarcolás. I -----------Irta: KUTASI ÖDÖN. — No, tanító ur, hát firkálódik? — Firkálódok ám. — Iri be a gyerököket? — írom ám. Ezt a szóváltást Savanya Nácival eszközöljük. Savanya iratkozni jött. Nem ugyan magát, hanem a gyerököket. De aztán magáról is szót ejt. — Köllenek-e még az ijen magamfajtáju gyerökök? — Elfogadhatom, de a szamárpadban lesz a helye. — Ott is jó lösz, csak tanulhassak. A szamárpad a régi tanítók fegyelmező eszköz volt. Aki nem tudta a leckéjét, büntetésül a szamárpadba ültették. Ottan pedig a szamarak szoktak ülni. Akik esztendőkön át jártak az első osztályba. Most is vannak ilyen tökfejü diákok. De azokat nem szabad a szamárpadba ültetni. A modern pedagógia nem tűri meg 'az ilyen sértő büntetést. Régebben volt is reá szükség. Nem szorították a gyerököt az iskolába. Járt, ha akart. Akkor is csak télen. Most muszáj neki járni. Kiméletösen illik hát nevelni. Nem azért vöszi el a szögénytül a törvény, hogy a tanító mögcsufolja. Tanítsa. Azt el lőhet várni, mert fizetik. A szö'gényébül fizetik. Savanya is úgy jött be az iskolába, mint aki a magáéba jött. A saját tulajdonába. Némi kezelés után minden engedelöm nélkül beül a padba. Tekintget. összenéz mindönt. Én csakugyan firkálódok. írom be a gyerököket. Ez a dolgom. Savanyára nem került még sor. Többszöri tekintgetés után megpislantja a térképet. — Öhöm! Födi kép! Aztán tudákos ábrázattal odasomfordál. Böki az ujjával. Úgy félhangosan mondja a városneveket. — Ez itt Zénta. Galuska Matyi is fölkászmálódik. Savanyának a háta mögé áll. Savanya úgy tesz, mintha nem látná. Pedig tudja, hogy 'ott van. — Páncsova! Itt van ni! Odacsap az öklével. — Itt szógáltam a császárt. Itt ám. Itt öttem a cibakot. No nézd, Matyi, — szól hátra Galuskának, — ez mög Belgrád. A Rác-ország. Ide möntek a katonák mozgósitáskor. — Én is möntem Vonal — Igaz is a! Ténylegesbe vagy még? — Kiigazolva kérvényözé- utján... így beszélgetnek maguk közt. Én csak firkálódok. Még van egy-pár gyerök. Beírom. Savanyára kerül a sor. Szólítom. Az mondja: — Hát nézögettem a födi képet. Régönte én is vergődtem vele. A Csipakok iskolájába. Ott ám! Nem éppen az utolsó tanonc voltam. Még a verést is rám bízta a tanító... Nagy nehezen előkotorássza a lajbibó! az értesitőket. A belső zsebből kerülnek ki. Még rajtuk az újságpapír foglaló, amit én adtam a gyerököknek. Fölnyitom az első értesítőt. Nehéz földszagu. Még poros is a födele. Onnan került le a nagygerendáról. Ott volt az egész nyáron. Mondom: — A Julis ismétlős. Savanya csak integet a fejével. Egyik kezével könyökig bele van merülve a lajbizsebbe. — Talán keres valamit? — Keresők. De nincs! * Felhagy a zsebben való nyúlkálással. Illetlen mozdulattal kiveszi a kezemből az értesítőt. Indulatos. — Újonc, — gondolom magamban. Savanya csak lapozgat. Aztán elő von a lapok közül1 egy sárgás cédulát Gőgös mozdulattal elém nyújtja. — Tóninak is járni kell. — Nem járatom! — A törvény röndöli... — Nem röndöli... _ !> — Azé! — A maga dolga. — Az enyim hát. A gyerök is az enyim. Azt toszok vele, amit akarok. — De iskolába köll járatni. — Nincs még benne az iskolai üdőbe. — A hatot betöltötte. — Csak taposi. — Szent Antalra született. — Arra! — Nohát! Savanya erre a szóra megütődik. Érzi a törvény erejét. Némi lajbisimogatás után közelebb hajol hozzám az asztal fölött. — Csináljuk ki, hogy né járjon. Mögszolgálom. — Nem lehet! — Nézze tanító uram, gyönge a gyerök. Léfagy a télön. Szétnéz. Nincs az iskolában senki. Sunyi tekintettel rámpislog. A bal keze a lajbi külső zsebébe kotorász. Súgva mondja: — Mögfizetök. — Nem lehet! — mordulok rá indulatosan. Nagyobb hatás kedvéért még az értesitőket is lecsapom az asztalra. — A törvény, törvény. Meg kell tartani. Vigye a gyerekit az orvoshoz. Váltson orvosi bizonyítványt. Ha gyenge, kiengedik. — Gyöngének, gyönge, — mondja Savanya alázatos pislogások között, — de az orvos nem ád rula bizonyítványt. Most úgy látszik, Savanya még sokat akar mondani. Visszaült a padba, onnan beszélget. — Hát, csak nem járatom! Nem én! — Jó! — gondolom magamban, — ráér kend okoskodni. És nem szólok hozzá semmit. Dolgozom. Savanya elunja a várást. Kis vártatva ; valamit morfondírozik. Csak úgy maga J elé. Aztán fölkel. Mintha csak most jöít volna az iskolába. Alázkodva beszél. — írja hát be! Majd járatom. Köll neki ' a tudomány. Többet ért vóna, ha engöm < is hajtottak vóna. Nem bánta akkó’ sénki. Könnyen hagyták. Most érzöm a károm. Haszná’kodnék az irás röndös tudományával. Tugygya,- a katanáéknál is többre . vittem vóna. így csak frájter lőttem. Akkó’ be is zupáltam vóna. Én hallatlanná teszem a dolgot. Savanya könyörgés formára veszi a szót. — Tanító ur, kérőm, irja hát be ezt a gyereköt. Né járkáltasson. Úgy is ölég sok a dolgom. Megtörtént. Savnnya Antal, hatéves, j tanköteles, a pusztai iskola tanulója lett. j De az ilyen felvétel némi fizettséggel is • jár. Ilyen az értesítő-könyvecske, meg a fölvételi dij. Ezt fizetni kell, mert röndöl- 1 ve van. De meg tábla is kell könyvvel. — Mönnyi az? — Egy korona harmincnyolc fillér. — Amúgy mongya. — Hatvankilenc krajcár. — Az sok. A gyerök sé ér annyit. Savanya a pénzét olvassa. A bukszából egyenként szedegeti ki a pénzdarabokat., Illesztgeti őket. Nem vág. Az apró pénz kell a háznál. A forintost .kár fölaprózni. Jobban fest a buksza, ha nagypénz is van .benne. Az aprópénz nincstelenség. Savanya gondolkozik. Egyszer csak a homlokához bök. — Öhőn! Nyújtja a forintost. — Koronázza föl. Két koronát adok neki. Az egyiket óvatosan a bukszába csúsztatja, hogy legfelül legyen. A másikat az asztalod elhelyezett — 11 —
