Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
A halálról. Az életről már megemlékeztünk előbbi cikkeinkben, most még egy igen fontos életjelenségről kell megemlékeznünk: a halálról. Első pillanatra furcsa ellentmondásnak látszik ugyan a halált az életjelenségek közé sorolni, de kis megfontolás után belátjuk, hogy tényleg mégis olyan tünemény, mely kizárólag csak élő lényeken észlelhető, mivel halálon az élet megszűnését értjük. A halál kérdése sokkal nehezebb probléma, semhogy egykönnyen át lehetne siklani felette. Látjuk ugyanis, hogy az élő anyag, a protoplazma, a maga sokféle képességeivel, amelyeket életjelenségeknek neveztünk, minden normális életfeltételhez alkalmazkodik, úgy, hogy ha csak valami erőszakos külső hatás nem éri a szervezetet, mely alkalmas az egésznek azonnali mégsemmisitésére, nehéz belátnunk, hogy miért nem tart az egyes szervezetek élete örökké, miért kell a halálnak egy bizonyos időhatáron túl okvetlenül bekövetkeznie? Az élő anyag nak egyik legsajátabb tulajdonsága, hogy képes önmagát állandóan kiegészíteni s az elhasznált részeket újakkal pótolni. Ha egy gép a folytonos javítások dacára bizonyos idő múlva mégis felmondja a szolgálatot, azt még értjük, tudván, hogy lassanként olyan kopások keletkeznek az összes részekben, melyeket kijavítani többé nem lehet. De miért mondja fel a szolgálatot egy olyan gép, — az élő szervezet — mely még a kopásait, az anyagának elváltozásait is képes helyreállítani? Igaz, hogy az élő lények túlnyomó része erőszakos halállal múlik ki, de bizonyára számtalan sok van, amelyet soha semmiféle külső erőszak nem ér; miért pusztulnak el ezek is? Vagy ha már a halálnak bizonyos idő "vdva be kell következnie, miért oly kü‘ ;'ző az élettartam az egyes fajoknál, gyanezen faj egyes egyéneinél is? az elefánt, bálna, csuka stb. 200 évig :s elélnek, addig az ember — a legtökéle-. disznó, juh, ló, róka stb. csak 15—25 évig disznó, juh, ló„ róka stb. csak 15—25 évig élnek; sőt a bogarak között vannak olyanok, melyeknek élettartama csak néhány nap. Oly kérdések ezek, melyekre a természettudomány ma még alig képes válaszolni, noha történtek már erre is kísérletek. Mondották pl. azt, hogy a szervezetben bizonyos kor elérése után önmérgezés áll be, azaz a szervezet maga termel olyan anyagokat, mérgeket, melyek azután lassan megsemmisitik. Feltűnő jelenség, hogy a halál bekövetkezése a szaporodás folyamataival szoros kapcsolatban van. Ugyanis a legtöbb esetben a természetes halál akkor áll be, mikor a szervezet többé már nem képes utódok létrehozására, a fajfenntartására. A céltudatossági elmélet (teleologia) hivei ezt úgy magyarázzák, hogy a természet célja nem az egyén, hanem a faj fenntartása, ennélfogva csak olyan egyéneket tart életben, amelyek erre még képesek, a többieket elpusztítja, hogy az újak számára az életföltételeket megkönnyítse. Ennek a felfogásnak a legtermészetesebb cáfolata az az ellenvetés, hogy ha a természetnek csakugyan nincs más célja, mint a fajok fenntartása, akkor az egyéneket mindjárt, vagy úgy alkothatta volna, hogy arra állandóan képesek legyenek, vagy alkothatott volna már kezdetben meghatározott számú örökéletü egyént. A halál nem jelenti valamely szervezet életének egy pillanat alatt való megsemmi- s - ■ sülését. A többsejtű lényeknél a halál csak a közvetlenül látható életjelenségek rögtöni megszűnését jelenti; egyik-mási'k szervben' az életműködések egy rövid ideig még tovább folynak Például ha valaki közvetlenül a borotválkozása után meghal, a szakálla egy kissé még megnövekszik; vagy pl. a hullák boncolása mutatta, hogy közvetlenül a halál előtt elfogyasztott ételek a gyomorban még bizonyos fokig megemésztődtek. Tehát a halál pillanatáról tulajdonképen nem is lehet beszélni. A halál problémájának a természettudományok mai állása szerinti leghelyesebb értelmezését Weismann adta a következőkben: Ha a legegyszerűbb szervezeteket, az egysejtű lényeket a halál szempontjából vizsgáljuk, egy feltűnő jelenséget találunk. Ezek ugyanis úgy szaporodnak, hogy mindegyik egyén, mikor bizonyos nagyságot elért, egyszerűen ketté (oly kor többfelé) (oszlik s mindkét fél mint önálló uj egyén él tovább, táplálkozik, növekedik, majd ismét oszlás által tovább szaporodik. De hiszen akkor itt nincs ha'ál, mondja joggal Weismann, mert az erőszakos megsemmisülés eseteiből eltekintve, az illető lények testét alkotó anyag (az ilyen módon való szaporodásnál, hol az az egész anyag felhasználódik az utódok létrehozására) sohasem pusztul el, csak más egyéneket alkot s úgy él tovább. Ezen az utón tovább okoskodva, rájövünk, hogy a többsejtűek testét alkotó anyag sem pusztul el teljesen. Ezeknél különbséget kell tenni az egyén halandó és halhatatlan része, azaz a test és a szaporodási sejtek között. Ez utóbbiak ugyanis nem egyebek, mint az élő testnek a faj fenntartása céljából különvált részei; belőlük uj egyén fog fejlődni, melynek egy része hasonló célból ismét le fog válni, s ez igy ismétlődik a végtelenségig. Tehát a soksejtű lényeknél csak a testet alkotó sejtek vannak alávetve a természetes halálnak, mig a szaporodási sejtek halhatatlanok. Ennélfogva az élet (Folytatás a 10-ik oldalon.) A gyár, ahol gyilkos gőzök s nehéz robot egyaránt megrövidítik a munkás életét. A falatért való hajsza, sokszor áldozatul követeli a munkás egyetlen kincsét; az egészségét, az életét... ÉÉÜlÜBir
