Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-01-28 / 4. szám

A pincérleány. Irta: RÉVÉSZ BÉLA. A hahotázó emberek körülfogták a pincérleányt és ütögették az arcát, a nyakát, a csípőjét, de a mozdulatuk azért nem volt szigorú, sőt alázatos, simogató. A leány nagy testével rá­dült a barátaira, izmos karjaival át­ölelte három-négy ember nyakát és itt az asztal körül most csönd támadt, csak a leány kacagott. Egy öreg em­ber guggolva helyet fúrt magának a lumpok között. A részeg emberek sze­líden, reszkető gesztusokkal simogat­ták a leányt, néhányan megmarkolták és nyomkodták a karjait, a nyakát. A pincérleány csak állt mozdulatlanul, türelmesen a férfiak között, olyan volt a néma percekben, mint egy engedel­mes, lomha tehén. A pincér uj borokat hozott s odasugta a pincérleánynak: — Erzsiké kisasszony, már tizenöt üveg... — Várjon csak, lesz még több is... Erzsi rákacsintott a pincérre a ki tit­kos mosollyal bontogatta a borosüve­geket. A lumpok leültek az asztal kö­ré, két öreg korhely Erzsi mellé tele­pedett, egy virágos, hetyke bajuszu legény a pincérleány háta mögé ült és szorgalmasan rá-ráfujt Erzsi kövér nyakára. A pincérleány bort öntött a poharakba, a társaság koccintott. Erzsi, a mikor ölelésre emelte a kar­ját, palástolt mozdulatokkal a fejéhez nyúlt és simogatta, dörzsölte a hom­lokát. A mámor már marokra fogta az agy velejét, fájdalmak nyilaltak a fejé­ben és megvonaglott az arca, a mikor a poharat a szájához emelte. A sok bor, a mit az éjszaka megivott, elön­tötte a gyomrát és émelyedett a nehéz italok szagától. Egy vékony, szőke fiatal ember ült mellette, ellágyult és vizes, kék szemeivel hosszan nézett Erzsire. A szőke ember bamba cso­dálkozása meghökkentette a leányt. Téli és forró volt az éjszaka, lányok, férfiak barátkozását fütötték az italok és a hajnal felé érkezőben langyos volt már a vastag levegő is, mely buj­­togató, puha öleléssel ráborult a mu­latókra. A szőke fiatalember lesütötte a sze­mét, sovány kezeivel megkereste Er­zsi kezeit és fakó arca belevörösödött a hirtelen vallomásba: — Erzsiké nekem nem szabad sze­retnem. .. A pincérleány részeg eszét meg­ütötte a vallomás, felnevetett és csu­­folódott: • — Már mért ne?... Erzsi kaszált a kezeivel és hesse­­gette a dereka körül tolakodó, fonódó férfikarokat s átkarolta a szőke ember nyakát: — Hát maga is csináljon úgy, mint a Ibarátai... Az asztalok körül, a fülkékben tor­­nyosodott a lumpos élet, a zene bele­­zugott az örvényes zajba, melynek hullámaiból kiszakadt egy-egy go­romba röhej, sikoltás. A szőke', legény roskadtan ült a forró sátorban, Erzsi izmos karjai alatt és a pincérleány biztatta: — Na igy-.- na igy... igy szeres­sen ... A részeg ember sírva fakadt, kes­keny fejét ráejtette a pincérleány párnás mellére és hápogott, gagyo­gott: — Hagyjon, hagyjon... nekem nem szabad... és nem tudok szeret­ni... Az asztal körül szilajodott a mulat­ság. A társaság koccintott, a lumpok poharukkal köszöntötték Erzsit. Erzsi már szükölt, félt az italtól, a gyomra öklendezett az érzéstől, hogy megint innia kell, de nótázni kezdett és a bo­lond dal egy-egy lejtőjén megállóit és ivott. A teste megborzongott, érezte, hogy a torka összeszorul, a gyomrát vad fájdalmak nyilazták, verejték gyöngyözött a homlokán... Tüzesedett a levegő, dohos par­­füme-illatok úsztak a füstfelhökben, nyugtalankodó férfiak és viháncoló nők a pamlagokon birkóztak, ölremen­­tek, összefonódtak, táncos párokat a cigányok forgattak és a néger nóták­tól a köszvényes lábúak is legényked­­tek, kavargóit, szineskedett minden, a mulatóhelyiség lázas arcára fakón rá­­tüztek a rezgő gázlángok, a leányok már kitágult szemekkel néztek a pis­logó férfiakra és a mikor nevettek, fe­hér fogsorukat megcsattogtatták. Erzsi megadva magát, megült a helyén és hagyta, hogy a részeg em­berek szerelmükkel fbántsák. Ittak és falták a leányt. Erzsi kábultan tűrte, hogy az emberek körülgyürüzzék és kúsztak a nyakán, emelgették a kar­jait, nyílt förtelemmel keresték a ci­pőit. A szőke ember, miután ki tudta mondani szégyenét, életének minden titkával megajándékozta a leányt. Be­lehajolt Erzsi arcába és elsuttogta szenvedéseit, könnyes elérzékenyke­­déssel beszélt a vágyakról, a mik a megalázás útjaira vitték mindi1- a fé­— 13 — leiméről, ha leánynyal kerül össze s az keresi benne a férfit, vakmerő ál­mairól, a mely után szégyen és pokol az ébredés. A részegség megejtő éj­szakáján Erzsi elszomorodva hallgat­ta a nyomorék vallomásait. A brutális őszinteség rázuhogott a fejére és el­mosott az eszéből mindent, a mi óva­tosság, a mi rátartás, a mi titok. Ele­inte még nevetett és csufolódott, de aztán álmélkodott és lassanként ki­gördült az ő szivéből is az őszinte­ség. — Látja nekem is van titkom... de ne mondja el senkinek. Nem vagyok én olyan rossz leány... tudja mit csi­nálok én... Gyűjtöm a pénzt, a mit itt megkeresek, beteszem a takarékba, még egy félév, addig itt maradok, aztán minden máskép lesz... Kávé­mérést nyitok... — Hess!... A két vallomásos ember széjjelreb­bent, körülöttük vigyorgó áibrázattal toporzékoltak a tivornyázók és egy öreg, fehérszakállas lump villámgyors íveléssel fölborította a boros üvege­ket. Erzsi megingott, mikor felugrott a helyéről, de nem esett el, az öreg kor­hely leguggolt és elkapta az elázott leány lábait. A részeg emberek röhög­ve állták körül az asztalt és roppantul tetszett nekik, hogy a borok áradó sebességgel borítják el a márvány­asztalt. Dobogtak a lábukkal és szilaj üvöl­téssel üdvözölték az italt, mely bősé­gesen csurgóit le a földre. Egy hájas, piros ember nekidült az asztalnak és úgy csurgatta szájába a bort, a töb­biek pedig hadonásztak a kezükkel és belé-belényomkodták a korhely fejét a folydogáló italba. A makacs lump ümmögött, hátrarugott, de csucsorit­­gatta a száját és ivott, szürcsölt az asztalról megrendithetetlen nyuga­­’ommal. Odakünn már derengett, uj bort hozattak. A pincér Erzsihez hajolt: — Harminc üveg: A pincérleány beleröhögött a pincér arcába és kigyulladt véres szemeit rá­meresztette, azután, mint a döntött fa, eldőlt és belebukott a korhely ag­gastyán ölébe. A vén lump dajkáló ringatásra emelgette a lábait. Dör­­mögött, dalolgatott, fehér szakálla sö­pörte Erzsi arcát: — Csicsijja, babujja... aludjál ba­buska.. . Az öreg héjjá zsebében terítve volt a zsákmány.

Next

/
Thumbnails
Contents