Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-07-15 / 22. szám
I A BAJTÁRS AZ “ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT” SZÁMÁRA FORDÍTOTTA: SZABADOS ZÁDOR. Az alábbiakban testvérlapunk a “New Yorker Volkszeitung” nyomán egy osztrák költő naplójegyzeteit adjuk közre, aki mint tartalékos tiszt járta végig a háború kálváriáját és ezekben a megdöbbentő hatású sorokban azokat a gondolatokat, érzéseket vetette papirra, amelyeket belőle a háború tapasztalatai váltottak ki. Mint őrültet állítja be magát, akit őrületének rögeszméje “a bajtárs” a háború kezdete óta mindenhova elkísér. Talán még soha senki sem fejezte ki oly kegyetlen igazsággal véleményét a háborúról, mint ez az “őrült”, aki ezeket az igazságokat bátor kézzel csapja a mai társadalom arcába. Szászoros, ezerzseres igazság az, amit ez az “őrült” a füleinkbe dörög, hogy nem ő a beteg, de a szerencsétlenségbe, őrületbe taszított emberiség. íme itt az irás. * Nekem is juttatott egy bajtársat a háború. Olyan bajtársat, akinél hivebbet nagyon bajosan lehetne találni. Pontosan 14 hónap előtt kötöttem vele ismeretséget egy kis erdőcskében, amely egészen közel feküdt a görzi országúihoz. Azóta egy pilanatra sem távozott el mellőlem. Sok száz éjszakát virrasztottunk már át egymás táraságaiban és még mindig rendületlenül kitart mellettem. A közmondás szerint egy szív egy lélek vagyunk. Emellett nem is tolakodó! Sőt ellenkezőleg. Azt a kötelező távolságot, amely öt a közlegényt tőlem a tiszttől elválasztja, lelkiismeretesen betartja. A szabályzat pontos betartásával mindig három lépésnyi távolságra marad tőlem. Tiszteletteljesen meghúzódik valamely sarokban vagy oszlop mögött és csak félénk pillantásával követ nyomon. Éppen csak mindenütt jelen akar lenni. Nem kiván mást, minthogy megtűrjem a közelemben — mindig és mindenütt! Ha néha nagyritkán behunyom a szemeimet, hogy néhány percre egyedül legyek, egészen egyedül magammal mint a háború előtt, akkor valamely sarokból fürkész makacs, szemrehányó kitartással, oly erősen és áthatóan, hogy pillantása szinte a hátam közepét égeti, szempilláim alá fúródik. Annyira áthatott már ez a pillantása, hogy szinte kérdőleg fordulok meg, ha egy kis időre nem figyelmeztet a jelenlétére. Belémrágta magát, otthonosan elrendezkedett bennem, valósággal bennem ül, mint ahogy a mozgóképesszínházak titokzatos bűvésze a nézők fölötti fekete szekrényke csavarja mellett ül és szemeimen keresztül minden falra, függönyre, felületre odavetiti a képeit, amelyek látókörömbe esnek. De ha nincs is háttér a képei számára, ha menedéket keresve az ablakon tekintek ki, hogy a távolba vetett tekintettel szabaduljak meg tőle, csak egy rövidke időre is, akkor is velem, van, előttem lebeg, mintha képei szemeim láthatatlan sugaraira volnának feltüzve. Mint a hogy a templomi lobogó ott leng a processió előtt!... Ha volnának olyan X-sugarak, amelyek a koponyacsonton áthatolnak, gyengén elmosódó képeit — mint egy régi gobelin figuráit — ott lehetne látni agyamon átszővődve. Emlékszem egy utazásra, amelyet béke-időben tettem még az orien-expressel Münchenből Bécsbe, a bajor tavak gyönyörű őszies lágyságu vidékén át, az aranyos napsütésben izzó, hervadó bécsi erdőn keresztül. És mind e gyönyörűségeken át, amelyeket kényelmesen elhelyezkedve valóságos kéjes elégedettséggel szívtam fel magamba, mozdulatlanul végigvonult egy csúnya fekete pont, a kupém ablaküvegének egy eltávolíthatatlan sötét foltja. így suhan át az én csökönyös “bajtársam” is erdőkön, falakon, megáll ha én megállók, ott vibrál egy mellettem elhaladó arcán, az esőtől csillogó aszfalt-járdán, mindenen ami fölött tekintetem elvonul. Közém és a világ közé ékelődik és mindent a maga hátterévé fokoz le, mint az a fekete folt a vasúti kocsi ablakán. Az orvosok persze mindezt másként tudják. Nem hiszik el, hogy bennem lakozik és hűséges barátságot tart fenn velem. Tudományos szemmel nézve a dolgot csak rajtam múlna, hogy ne hurcoljam tovább magammal, hogy felmondjam neki a barátságot olyanformán mint ahogy annál az utazásnál is összetörtem mérgemben a hibás ablaküveget. Az orvosok nem hiszik el, hogy egy halott ember összeforrhasson az élővel, hogy életét makacs erőszakkal tovább folytathassa benne. Azt mondják: aki az ablakban áll az mindig csak a szemben álló házat láthatja és sohasem a szoba falát, amely a háta mögött ólálkodik. Én azonban határozottan tudom, hogy nem készakarva cipelem magammal az életen át holt bajtársamat. Tudom, hogy a halott erősebben él bennem mint én maganj. Lehet, hogy azok az alakok, amelyek a falakon végig suhannak, a sarkokban ólálkodnak, a sötét folyosóról a szobába leskelődnek és oly hangosan kopogtatnak az ablakon, hogy az üvegtábla megzörren — mindez csak látomás, vizió, semmi más. De honnét jönnek?... Agyam szolgáltatja a képet, szemem adja a visszavetődést, de a csavar foggantyujánál a halott ül. ő az előadás rendezője. Az előadás akkor kezdődik, amikor neki úgy tetszik és addig tart, amig a csavart forgatja. Hogy ne látnám tehát, amit nekem mutogat?! Ha a szemeimet lecsukom, úgy a kép a szemhéjaim belsejére vetitődik és a dráma bennem játszódik le, ahelyett, hogy a képek az ajtón vagy a falak kárpitjain peregnének le. Azt mondják, hogy nekem kellene az erősebbnek lennem. Igen ám, de a halottat nem lehet megölni, ezt mégis ' csak tudniok kellene az orvos uraknak! Váljon Tizian és Michel Angelo festményei évszázadok után is nem ott függnek e a múzeumok falain? És azok a képek, amelyeket egy haldokló utolsó küzdelmeinek rettentő erejével tizennégy hónap előtt fe'iMi 5 - L
