Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-03-18 / 11. szám

m Zsuzsi. Irta: SZEDERKÉNYI ANNA­Olyan Zsuzsis volt ez a Zsuzsi. Nem ko­moly Zsuzsanna, nem is szeleverdi Zsuska, nem is apróléptü, pötyögös Zsuzsika, ha­nem afféle alacsony termetű, széles dere­kú, nagylábu, nagykezü Zsuzsi. A haja barna volt Zsuzsinak, a szeme kék és két szemében ott világitott az ő nagy városon szörnyen elámult tizenhat esztendős ártatlansága. Ez az ő földszagu tizenhat esztendeje takargatta rózsás ta­karókkal a bútorozott szoba kimustrált bú­torainak fakóságát. Az ő fekete, kerek ké­pe volt az egész ház ragyogó napja. Egy darab romlatlanság, a hegyek közül kicsa­pó, könnyet fakasztó, friss levegő árado­zott belőle. Tett-vett, jött-ment, nyitva hagyta maga után az ajtókat, elfelejtett tüzet rakni, el­felejtette a ruhákat kitakarítani, elfelejtet­te a kilincseket kifényesíteni és elfelejtett sírni, mikor ezekért a főbenjáró vétségek­ért hátbavágták. A kommención kívül Zsuzsi kommencióra volt, esztendöszám szerződtetve — kijárt Zsuzsinak este, reg­gel egy hátbaütés. Ez nem volt ugyan ben­ne a kommencióban, de ezt szolgáltatták ki neki legsűrűbben és legszívesebben. Zsuzsi föl se vette. Széles volt a háta, erős a válla, birta. Csak a szeme lett csu­dálatosán álmodozó, szomorú, mikor meg­ütötték. Azt hihette volna az ember, hogy olyankor mindig az anyja jutott az eszé­be. Annak más, könnyebb lehetett a kezc­­járása. Pont hét órakor robogott be Zsuzsi a szabaurakhoz és szobahölgyekhez a cipők­kel. A keze nyomán dörögtek az ajtók, hogy a hetedik mennyországból is föl kel­lett rá ébredni. — Nem tetszik valamit hozatni? Később lemegyek. — Nem, Zsuzsi, nem hozatok semmit. De édes fiam, Zsuzsi. Én már megmond­tam, hogy engem nem kell reggel hét óra­kor felkölteni. Most hagyjon békében. — Igenis. Zsuzsi kidobogott és az ajtó úgy repült utána, hogy megreszketett bele mind a négy emelet. Hja, a Zsuzsi apjának a het­­venhetedik őse is kasza-kapa koptató em­ber volt és az ő ökle sem chevreaux-cipő fényesitésre teremtődött. Friss sarjut gá­zolni. zsenge füvet sarlózni, kévét kötni, krumplit kapálni, kendert tilólni, ez illett a Zsuzsi kezébe... Pont fél nyolckor kivágódott újra az aj­tó, hogy a másvilágról is eszméletre kellett arra szédülni. — Itt az újság. — Zsuzsi fiam, mit mondtam én magá­nak? — Igenis. — Azt mondtam, fiam, hogy hagyjon engem békében. — Igenis. — Tudja azt maga, hogy én fáradt va­gyok és nekem aludni kell. Zsuzsi szelíden várja a rája elkövetke­zendőket, olyan jámbor megadás terjeng az arcán, amitől legjobban vadulnak meg a haragos emberek. — Most’ elmehet, érti? — Igenis. Zsuzsi nem mozdul. Ott áll az ágy előtt. Nézi az újságot, nagyon nézi, azután ki­mered az ablakon. Megint az újságot nézi, megint kibámul az ablakon. Zsuzsi beszélgetni akar. Alacsony homloka mögött óriási munka zsong. Mivel kellene elkezdeni? Egyszerre csak ragyogó napfény süt ki egész mivol­tán, keskeny, piros ajka mosolyra szélese­dik. Kimutat az ablakon. — Tessék csak nézni, mennyi paradicso­mot vett ott két katona egy kocsiról. Egy, kettő, három, hat kosárral. Tessék csak nézni. — Bánom is én. — Tessék csak nézni, még egy kosárral vesznek. Ni, megveszik az egész kocsira­­valót. Milyen szép, piros paradicsom. No, nem nézi meg? Zsuzsi nagy lelkesedésében egyszerre vedlik át előttem a városi, agyonhajszolt cselédből, a maguk kis földjéből kisarjad­­zott, maguk kunyhójában kivirágzott maga ura-gazdáju parasztlánnyá! Most már ép­penséggel nem kerülgeti a dolgot. Köze­lebb jön az ágyhoz. — Aztán azt az újságot csak úgy írják? Jézus Mária, hova el tud jutni ez a Zsu-< zsi a paradicsomon keresztül! — Hogy csak úgy? — Hát csak úgy? Zsuzsi olyan rendületlen nyugalommal hiszi, hogy őt meg kell érteni és ki kell ta­lálni a gondolatát, hogy az kétségbeejtő. — Úgy Írják, mint ahogy maga írja a le­velet az édes anyjának. — Én nem Írok levelet az édes anyám­nak. — Nem ir? — Nem. Üzenek. — Kivel? — Husvétkor a Tabajdi Rozikával üzen­tem, az akkor hazament. Most Szent-Ist­— 12 — vánkor meg a Pál József Andrásékkal üzentem. Édes anyám is üzent. — És ez elég magának? — Elég? Ahogyan ezt kérdezte, ahogy a szeme megvillant és tágra nyílt, abból megértet­tem, hogy szegény Zsuzsi lelke ráeszmélt egy elátkozott szóra: eleg... Holnap már tudni fogja, hogy az embernek nem mindig elég, amije van és nem minden van úgy jól, ahogyan van. — Elég, — ismételte Zsuzsi. Elnyújtotta a szót, a hangja reszketet. — Maga nem tud Írni? Az Íráson keresztül a Zsuzsi lelke ismét belekapaszkodott abba, ami őt érdekelte. — Csak úgy írják? — Igen fiam, Írják, mint minden mást, azután kinyomtatják. — Kinyomtatják. Egy kis csönd. Zsuzsi súrolja lábával a a padlót, azután elmereng a folton, ami ott marad a lába nyomán, eszébe jut, hogy azt majd neki kell kifényesíteni. Sőt talán ma megint föl kell kefélni a nagy szobát, ebéd­lőt, kis szobát, előszobát, ezt az egész ka­szárnyát, aminek a Zsuzsi kis arányokhoz szokott szeme a szűk városi lakást nézte. Az előszobában csöngetnek. Zsuzsi kirohan, utána egyszerre üres marad a szoba. Egy kis idő múlva ismét bevonul. Lerak­ja a ruhákat a szék karjára. — Ez szép, ez a babos szoknya. — Szép? — Igazán szép. — Magának adom. Zsuzsi elsáppad, azután elpirul. Nincs úgy elkényeztetve az élettől, 'hogy eltalál­ják és teljesítsék a vágyát. — Igazán? — Igazán. Varrja fel magának. így hosz­­szu lenne. Zsuzsi kitámolyog a szoknyájával, elfe­lejti megköszönni. Zsuzsi egész délután csak úgy pattogott. A szeme égett, mint a karbunkulus, a keze nyomán nyütt a munka... Hanem este na­gyon elcsendesedett. Még tizenegy órakor is ott könyökölt a konyhaasztalan. — Mi baj Zsuzsi? — Semmi. Ezt szjvszaggató szomorúsággal mondta. — De én látom, hogy bántja valami. Csend. — Talán csak nem a szive fáj? — De az. — Zsuzsi... — Tessék? — Jöjjön be, fiam. Zsuzsi szokatlanul csendesen jött be.

Next

/
Thumbnails
Contents