Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-04 / 9. szám
rakták a villát, gereblyét, vígan köszöntek, sorra letelepszenek a tornác gerendájára, mint a varjak a barázdán. A vacsorát kitálalja a gazdaasszony az eperfa alatt a tőkeasztalra; fölrebbennek s körülülik. A gazda, mintha nem is volna, csendesen jön-megy, leül közéjük s ott eszik velük. Vera a konyhában térit a kis fiának a tulipános asztalon, urasan, porcellán-tányérban ád neki. A gyereknek nem kell. Menne az apjához. — Egyél, kis fiam. Mi kell? Combocskája, lábacskája: a jó kis sarkantyúja? — Édes apám gyüjjik ide. — Hé! Hallod! gyere be. Gyüsz má? Az apa, nagy, erős, szőke ember, telt, hízásra hajló testű, csöndes mozdulatu, föláll, bejön. — Mi kell nó!... — Édes apám üjjik ide. — Jól van no, te tücsök, te! brrr!... Na gyér az ölembe. így ni. Katonásan ülj! Milyen huszár leszel!... Na hát mit csináltál márna... — Édes apám? . — No. — Mit!?... — Tudja! — Tudj’ a kánya. — De tudja kee. — Mit? — Azt, hogy unit.. .? — A gyerek az apja fülébe súg, de csak a szája mozog, szót nem mond. Hanem az apja azért tudja, miről van szó. — Csak nem azt, hogy mit hoztam neked? — De. — A mezőről? — Ültet. — A zsebemben? — Öhö. — Ezt ni: bbakk! — fügét mutat s megijeszti. A gyerek hahotázva kacag. Vera irigyen, mérgesen néz oda. Vele egész nap el van a gyerek s egy hangja sincs. Ha az apja közelébe kerül, majd felveri a házat a hangja. Egy darabig tűri, hallgatja a játékot. Addig nem szól, tiiig látja, hogy a gyerek eszik, de mikor az jóllakott s elkezd szelesen ugrálni, mintha kicserélték volna, Verában nem áll tovább a harag, rászól ridegen, parancsolva az emberére: — No mi lesz! — Mi lenne? — Nagyon szeretem az ilyeneket! — Mit? — Ide csőditi a félfalu lánynépét, hogy megcsinálja nekik a dörzsölőt, aztán mikor be kell állítani, itt játszik. A gyereknek is kiveri az álmot a szeméből. Pedig tudhatná, ha egy csepp esze van, hogy álmában nő a gyerek. Hát mi lesz? — Mi? Megyek, beállítom a dörzsölőt a lyányoknak. — Osztán megmondja nekik, hogy az én szöszömet tegyék be elsőnek. Annyit csak megérdemlek tőlük, miért itt tűröm azt a csürhét. De jól csinálják meg, mert visszaadom nekik... Az ember barackot nyomott a fia fejére, aki egy utolsót kacagott, azután elkomolyodott megint s merengve nézett ki a konyha nyitott ajtaján a sötét udvarra, a csillagos égre. Az anyja szomorúan nézett rá. — No babukám, kis pettyem, tentikélni, csucsukálni? Aludni fog a jó fiú? Szépet fog álmodni? Jaj de milyen szépet! Milyen gyönyörűt! Milyen gyönyörűt! És reggelre nagyot nő, de milyen nagyot!.., így mizserálgatva levetkeztette, lefektette bent a házban, a maga ágyába s ott volt vele, mig el nem aludt. Aztán gyorsan elmosta a rengeteg edényt, amivel egy lompos szolgáló éjfélig, vagy tovább égetné a lámpát. — De hol van az az ember! — figyelt fel. Kívülről dalolás hallatszott. Lent a kert elején, a csűrnél már folyt a különös tiszaháti kenderdörzsölővei a munka. Harminc-negyven lány és legény hajtotta a vendégoldalrudból csinált tekerőt, körbekörbe, a dörzsölőgép körül. Pompás nyáréji mulatság ez; folyt a nóta, a játék. — Hol az istenfenéjében van már az az ember. Már ott kell neki ácsorogni; a lyányok körül kell neki szaglálódni! Kiállott a tornácra s hangosan lekiáltoh feléjük. — János, János! Odalent egy leány szemtelenül az arcába kacagott a gazdának, aki hátratett kézzel, szótlanul, vágyakozva nézte a cicázó fiatalságot. Neki ebben sose volt része. Annak idején őt, az első gazdafiut, nem eresztette ide az anyja, mióta meg házasember, a felesége. — Gazduram, hijják — szólt a huncut lány. A nagy, puha szőke ember bosszúsan indult föl az udvaron. A KENVÉR-LESŐK. ©G® &QJ2>3 ARTHUR RIMBAUD. A téli hóba, téli ködbe A széles pincelyukra dűlve Áll öt gyerek. Feszült üleppel lesve, térden Nézik, hogyan süti a pék benn A kenyeret... Mind kuksol ottan, egy se moccan És a pirosló lyukra hosszan Bámul kívül'. S ha holmi gazdag dáridóra A szőke, illatos cipócska Végül kisül; Ruhájukat a dér befutja, De ég szemük és élnek újra. S csak néznek ők. Rózsás orruk a rácsra nyomják S dalolnak látva ezt a pompát, Bus fény-lesők. Erős, fehér nagyizmu karja A szürke tésztát megcsavarja S bedugja jól. S a füstlepett gerenda alján Dalolni kezd a drága, halvány Kenyér-darab; Imát dalolnak epedezve * S úgy lehajolnak, a kemence Szent fényinél, Hallják pattogni a kenyérkét Aztán a mosolygós, kövér pék Egy dalt dalol. És száll a tüz-ajtón az élet, Bus, árva lelkűk is feléled A rongy alatt. Hogy szétreped rajtuk a nadrág S elkapja lengő ingok alját A téli szél... KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. 15 —
