Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-04 / 9. szám
SCHNITZLER ARTHUR. Fordította: BÍRÓ LAJOS. (Foytatás.) ANATOL: Gondolod? ILONA: Tudom. ANATOL: Tudod? ILONA: Érzem. ANATOL: Te tehát azt hiszed, hogy én örökké .a lábadnál fogok heverni. ILONA: Nem, fogsz megházasodni — azt tudom. ANATOL: Te alighanem megbolondultál, fiam. Én szeretlek, az rendben van — de örökre nem vagyunk összekötve. ILONA: Hát hiszed, hogy én átengedlek téged valakinek? ANATOL: Egyszer majd azt is csak meg kell tenned. ILONA: Kell? Ugyan mikor? ANATOL: Amikor megházasodom. ILONA (.az ajtón dobol;): Na és) mikor lesz az drágaságom? ANATOL (gúnyosan): Oh, nemsokára, drágaságom! ILONA (izgatottabban): Hát mikor? ANATOL: Ne dobolj. Egy év múlva már rég házas ember leszek. ILONA: Bolond vagy! ANATOL: Különben már két hónap múlva is megházasodhatom. ILONA: Bizonyosan már vár is valaki, mi! ANATOL: Igen — Igen — most — ebben a percben már vár valaki. ILONA: Tehát két hónap múlva, ugy-e? ANATOL: ügy látom, hogy te kételkedek.. ILONA (nevet). ANATOL: Ne nevess — nyolc nap mu'lva házasodom? ILONA (még jobban nevet). ANATOL: Ne nevess, Ilona. ILONA (nevettében a diványra roskad). ANATOL (az ajtóban áll frakkban): Ne nevess! ILONA (nevetve): Hát mikor házasodol? ANATOL: Ma. ILONA (ránéz): Mikor —? ANATOL: Ma, drágaságom. ILONA (feláll) : Anatol*— elég volt a tréfából!, tudod. ANATOL: Ez komoly dolog, fiam, én ma házasodom. ILONA: Te megörültél, mi? ANATOL: Ferenc! FERENC: Nagyságos ur —? ANATOL: A csokromat! (Ferenc kimegy.) ILONA (fenyegetően áll! Anatol előtt) : Anatol... ! FERENC (behozza a csokrot). ILONA (megfordul és egy sikoltással a csokor felé rohan, Anatol gyorsan kiveszi a csokrot Ferenc kezéből; Ferenc lassan és mosolyogva kimegy). ILONA: Ali! — Hát csakugyan. ANATOL: Amint 'látod. ILONA (ki akarja a csokrot tépni a kezéből). ANATOL: Na, mit csinálsz, te? (Menekülnie kell, Ilona kergeti körül a szobában.) ILONA: Nyomorult! Nyomorult! MAX (rózsacsokorral a kezében belép, meglepődve ál'l az ajtóban). ANATOL egy székre menekült és magasra feltartja a csokrot): Segítség, Max! MAX (Ilona elé siet és visszatartja; Ilona hozzá fordul, kitépi a kezéből' a csokrot, földhöz; vágja és összetapossa). • MAX: Ilona, hiszen maga megbolondult. A csokromat! Most aztán mit csináljak? ILONA (sírásra fakad és egy székbe roskad). ANATOL (zavartan keresi a szavakat, a széken áll): Addig ingerelt. — Igen, Ilona, most sir^z... — persze... Miért nevettél ki. Csúfolt engem------, tudod, Max... Azt mondta... hogy nem merek megházásodni... most... persze megházasodom — csak azért is! (Le akar jönni a székről.) ILONA: Te képmutató, te csaló! ANATOL (újra fentáll a széken). MAX (felemelte a csokrot): A csokrom! ILONA: Az övét akartam. De magának is úgy kell. — Maga a bűntársa. ANATOL (még mindig a széken): Most már aztán legyen eszed. ILONA: Igen — mindig ezt mondjátok, mikor előbb elvettétek az ember eszét! Na de most majd láttok valamit! Ez gyönyörű egy esküvő lesz! Várjatok csak... (Felkel) Isten hozzátok addig! ANATOL (leugrik a székről): Hová —? ILONA: Majd meglátod. ANATOL, MAX (elállják az útját): Ilona — mit akar — Ilona — mit akarsz! ILONA: Hagyjatok!... Hagyjatok élmenni. ANATOL: No légy okos Ilona — nyugodj meg—! ILONA: Nem engedtek ki? Nem? — Mi... (Ide-oda szalad a szobában, a teásedény't dühében lelöki az asztalról.) ' ANATOL (egy székre menekül és magasra feltartja a ANATOL: Hát kérdezlek téged — mi szüksége van az embernek arra, hogy megházasodjék, mikor ilyen nagyon szeretik! ILONA (megtörtén szakad a diványra, sir. ^Szünet.) ANATOL: Most megnyugszik már. MAX: Mennünk kell... és én — csokor nélkül — FERENC (bejön): Itt a kocsi, nagyságos ur! (Kimegy.) ANATOL: A kocsi — a kocsi — a kocsi -— Mit tegyek most. (Fiona mögé lépett és megcsókolja a'haját.) Ilona! — MAX (a másik oldalon): Ilona — (Ilona rendesen tovább sir, a zsebkendőjét az arca elé tartva.) Te menj te, csak most már bizd rám a többit. (Vége következik.) 12
