Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-25 / 8. szám
IMWfgflB . mm 3;0®p m QejrW, WlOS, f gfä&mm&M Sámson a csatában. Irta: RÉVÉSZ BÉLA. Sámson az öreg, a gyönge ember, beállt virrasztónak. Nyitott szemekkel elbóbiskolt a halott mellett, ha a szentegylet kirendelte az ájtatos őrsépre. A virrasztóhivatal a legutolsó fejezete volt Sámson életének, aki idáig megpróbálkozott a házalói, kifutói és mindenféle mesterséggel, de úgy látszik, nem volt meg benne az az energia, mely némely embert oda tud vinni a célhoz, a boldoguláshoz. Sámson gyöngén, jámbor imádkozásokkal lesiklott minden pályáról és a virrasztóhivatal éppen jól jött neki; a sok nyűgös gond egy kicsit megzavarta a fejét, öregségére már nem tudott aludni, a kirendeltség pedig, hogy halott hitsorsosainak lelkét átsegítse a tuvilágra, tetszős, kedves feladat volt számára. Azonban a nyugalom akkor sem fogadta egészen az ölébe a törődött emberkét. Sámson csak kisegítő volt. Nagy város ez a Budapest és a vidékről is sok ember jött fel ide, elébb szerencsét próbálni és azután meghalni. A szentegyleti virrasztók néha nem győzték az őrködést és ilyenkor került sorra Sámson, akit — persze — minden ceremóniás dologból megvizsgáztak, azután felfogadtak. Sámson innentől nagyon sokat gondolt az éjsza kákkal és nem volt kegyetlenség a tekintetében, ha a pénteki estéken, mikor a templomban imádkozott, szelíden megnézegette az öregebb embereket. Sámson agglegény volt, nagy ingadozásai között a házasságáról is lekésett. Ilyenformán csak önmagával volt gondja, de gyámoltalansága izony sokszor megéheztette, busitgatta. A virrasztó pálya sem fogadta valami nyájasan. Amikor megkapta a hivatalt, az emberek mintha óvatosabbak lettek volna, az öregek felfrissültek a fiatalok kivirultak és akik mégis pusztulóban voltak, éppen csak a rendes virrasztóknak adtak dolgot. Öreg Sámson megingatta kerek, kicsi fejét és valami olyasfélét érzett, hogy még a halottak is ellene törnek. Didergős őszi estéken nagyon elgondolkodott, fáradt, űzött eszét uj pályatervek abajgatták. Nem tudott már nagyon enni, de a kicsi kenyérre vágyott és a vére is már csak immel-ámmal fűtötte testét, tehát kívánta a meleg ruhafélét, a melég szobácskát, ahol a kicsi vaskáyha mellett, a múlt fölött elborongva, egymagában, csöndben megpihenne. Sámson, szükölve "híilÉtó- ihhhhhhh gondolt az integető télre és mert a szegények kérdés tekintetében volt valami legyőzhetetlen bonyadalom — már kétségbeesetten fantáziáit uj, hálásabb mesterségről. Az öreg Isten, egyszer csak megszánta az ő jámbor fiát, a totyogós Sámsont és hosszú, csúnya, csatakos őszt küldött a nagy városra. Hegyes élű esőcseppek nyilaztak alá az égből és átszűrték a kabátokat, bundákat, megpaskolták az egészségtől gőgös testeket s áztatták még a csontokat is. Az emberek köhögtek, káromkodtak. sípoltak a tüdők és az égi kezek rövidesen ledöntöttek egy jókora embererdőt. Sámsonnak dolga akadt. Nem volt pogányság abban, hogy Sámson majdnem vidáman üldögélt a halottak mellett. Az ájtatosság azért ott volt a szivében és bizonyos az; ha átimádkozás segít a megholtak lelkén, a£ a halott, aki mellett Sámson ült, szépen ^íajolt át a nyugalmas másvilágba. Sámson teli volt meghatottsággal és ha mozdult az ajka megindult fohász reszketett rajta és ha a menyország angyalai meg is lesték a gunnyasztó öreget, nyilván megbocsátottak neki, hogy érzékenységei nem mindig és nem csupán a rábízott halottakat ölelgették. Egymás után, sorjába, pergette Sámson a fekete éjszakákat, a hó nem esett, a vizes, beteg őkz benyujtózott már a télbe és Sámson már hittel odaadhatta öreg fejét a nagyszerű képzelődéseknek. A halottak, a komor lepel alatt, megszépültek az élettől, ami fölöttük táncolt, amikor Sámson két kezébe támasztva fejét, föléjük hajolt, imádkozott és elgondolkozott. Sámson az Ínséges napok töprengései közül kihalászott egy ötletet, amitől még a kipróbált, sokszor megcsalatott szive is megdobogott. Egy kicsi, énekes fonográf rajzolódott ki a fantáziájában, amivel ő házról-házra járna és az majd, mindörökké-amen, kimuzsikálja neki mindazt, amire az életben még szüksége volna. Padló-ravatalok, mint engedelmes, derék fekete földek terütlek el Sámson körül és csakhamar összetermelték a forintokat, amibe a fonográf került. Tél volt aggastyánfehér tél, amikor Sámson, börszijjas fongráffal a hátán, először végigcsuszkált az aszfalton. Bement a kicsi és* nagy házakba, ölbe vette az énekes jószágot és vidám dalokat küldött be a szobákba. Meleg szobákból kikandiklták az öreg Sámsonra és fázós emberek nem rösteltek kimenni a folyosóra, hogy papirosba göngyölt krajcárjaikat ledobják az emeletről. A dal elszállt, Sámson uj lemezt cserék, a fonográf polkát játszott és Sámson — 12 — az emeleti magasságok felé emelgette fonynyadt, sovány arcát. Voltak különösebb, kedvesebb estéi is. Megtörtént, hogy beinvitálták egy-egy családhoz, az ilyen helyen rendszerint sok volt a gyerek és Sámson közéjük ült. Pajkos, táncos nótáira kacagva tippegtek a gyerekek, a szilajabbak meg is rángatták az öreg kabátját. Sámson mosolygott, fürdőzött a szoba meleg levegőjében, megitta a forró kávét, amit eléje tettek; ilyenkor a krajcárokból is hatosok lettek. Egyébként a fonográf csak a virrasztással szövetkezve kereste meg Sámsonnnak a kenyeret és a mindenféle jókat. Az bizonyos, hogy a fonográf kidalolta Sámson fejéből az ijedt gondolatokat, hogy mi lesz vele, ha az emberek hosszú életre spekulálnak és elfáradtam nyomorúságban, ő is kénytelen velük itt maradni, de arról is megbizonyosodott, hogy a virrasztás szent kötelességét nem szab%d elhanyagolnia, részben, mert Istennek tetsző dolgot mivel vele, részben, mert a néhaforintokra muszájszüksége van. így történt, hogy a halottak ezután sem hagyták el Sámsont, ha muzsikáltatta is a fonográfját, amelyben tulajdonképpen meghaltak vidám és bus lelke énekelt, kesergett és kikiszóltak az eleven emberekhez. Bóbiskolva, muzsikásán ment valahogy az élet. Sámson már a háta mögött hagyta a telet. Uj tavasz mosolygott az öreg Sámsonra, derűsebb, szebb, mint az eddigiek és fonográfostul kódorogv'a az' utcákon, Sámson nyugalmasan szippantgatta a virágos, friss levegőt. A nap sütött, az elébb még dermedt világ egy kicsit kimelegedett és az emberek kibújtak a szobákból. Sáánsori bement egy formás, kicsi házba, az udvaron piros -orcával hancuroztak a gyerekek, az emeleti folyosóról mosolyos ábrázattal, bolondos dolgokat kiáltottak le az emberek. Amikor Sámson megjelent a fonográffal, nagyot ugrottak a gyerekek, ujjongtak és körülfogták az öreget, aki leemelte hátáról az énekes jószágot és megindította a gépet. Sámson maga is ingatta a fejét a finom furcsa dalra, ami fürgén kibújt a, fonográfból; valami gavotte-féle hívta táncra a viháncoló gyereksereget, Sámson szomorú tekintete megpihent a jelenetén, fiúcskák, leánykák tipegtek-topogtak, forgatták egymást, a gavotte összefonódott a tavasz szépségeivel és megbolondi tóttá a sürgő társaságot. Öreg Sámson egyszer csak megijedt. A nap sütött, a dalocska csipkés finomsággal hullott emberkékre és a fonográf felorditott. Sámson megremégett; a szivét ütötte meg a z’j.
