Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-24 / 49. szám
Katalin asszony dolgozni megy Irta: KACZANDER JÓZSEF Az “Előre Képes Folyóirat’’ eredeti tárcája Úgy ismerkedtek meg, hogy egy napon az utcasarkon valamiféle csoportosulás volt. Katalin is'kiváncsi volt. Leszaladt a hollandi stilusu' lépcsőzetes kapualjból és odaállt a csoporthoz. Vele is többen voltak, akik semmiről sem tudtak, csak álltak és vártak. Ide-oda forgatta aranyszőke fejét, ágaskodott, ugrált és nagy, barna szemeit tágra meresztette, hogy lásson valamit. De semmit sem tudott meg. Mellette állt egy fiatal ember, attól kérdezte, mi történt: — Nem tudom. Én is csak most jöttem. Egyszerre, egy irányba fordultak és elindultak egymás mellett. A fiatal ember megszólalt: — Hi&yje el, kisasszony, eközül a sok ember közül egy sem tudja, mi történt. És talán nem is fogja megtudni. De azért végig ott marad. — Én nem voltam kiváncsi. Azért mégis szerettem volna tudni, mi történt. Mikor ahhoz a házhoz értek, amelynek kapuja előtt Katalin minden este állni szokott, megállt a leány és azt mondta: — Én itt lakom. — Én meg a másik házban. így hát szomszédok vagyunk. — Igen? Jójcakát. — Jójcakát, kisasszony. Ettől a naptól kezdve Huszti Lajos és Blau Katalin nap-nap után találkoztak. Eleinte csak tisztes távolból üdvözölték egymást a fiú nagyon komolyan, a leány bátorító mosollyal. Később megálltak egyegy szóra. Azután órahosszat, később órákhosszat beszélgettek a kapuban. A fiú is, a leány is elmondta fiatal élete történetét, mindennap megismételve ugyanaz#. Nem unták meg egymást. Sőt egy késő éjszakába nyúló napon Huszti reszkető bátortalansággal, 'lázas izgalommal megcsókolta a látszólag tiltakozó leány ajkát, utána rögtön meg is mondta neki, hogy feleségül veszi. Két hét alatt Katalin Huszti felesége lett. De mielőtt még azzá lett, ajándékokkal halmozta el a leányt, aki — mint minden nő — végtelenül örült a csillogó ékszernek. Nyolc évig Husztiék úgy éltek, mint akik tökéletesen megértették egymást. Gyerekük nem volt, talán azért, mert nem akarták hogy legyen, talán hiba volt valahol. Vagy az asszonyban, vagy az emberben. De igy is jó volt. Minden héten egyszer színházba mentek. Színház után egy polgári kis vendéglőbe, ahol a férfi egy-két pohár sör mellett szemeivel simogatta Katalint. Hétköznapokon nyáron, minden nap a ház elé ültek, a járda szélére és addig voltak ott, mig el nem álmosodtak. Téli időben bent, az amerikai rendszerű gőzfütéses lakásban, töltötték a hosszú estéket panasztalanul, megértő unottság nélkül. így éltek Husztiék nyolc esztendeig, anélkül, hogy egy szemrehányó szó hangzott volna iel ajkukról. De hát a boldogság sem tart • örpkké. Huszti, a kárpitossegéd, hirtelen megbetegedett. Valamiféle olyan nyavalyát kapott, amit sürgősen operálni kellett. A nehéz, súlyos munka hagy olyan betegséget az ember testén. Katalin kétségbeesetten sirt és jajgatott, mikor kórházi emberek hordágyra tették Husztit és elrobogtak vele. Úgy látszott, hogy könynyei, féltő panaszai kiapadhatatlanok. Mindennap pontosan meglátogatta Husztit, aki valósággal gyerekes örömmel várta és csókolta a kezét, simogatta a ruháját. Egy hét múlva fölszáradtak a kicsi aszszonyka sűrűn hullajtott könnyei és elkezdett gondolkodni. Lajos nem dolgozik. A pénzecske, amit nyolc év alatt összegyűjtöttek, fogyni kezdett. Ha hosszú ideig tart a betegség, egészen elfogy. Elhatározta tehát Katalin, a kicsi, gondos asszonyka, hogy dolgozni megy addig, amig a férje meggyógyul. — Úgy, gondoltam — mondta Husztinak a kórházban — hogy kár volna elfecsérelni azt a kis pénzt. Dolgozni megyek, t.gy, mint ázélőtt és ha fölgyógyulsz, ismét kimaradok. Megmarad a pénz is, megmaradok én is hűséges feleségnek. Hát jó lesz igy, Lajos? — Úgy tégy, fiam, amint te jónak látod. Hisz te olyan okos vagy... Katalin úgy tett. Elment egy szivargyár elé, beállt a hosszú sorba és várt, mig rá kerül a sor. Amerikában a gyárak, műhelyek előtt óraszámra várakoznak a munkakereső férfiak és nők, mig rájuk kerül a sor. És mikor már bekerülnek a szigorú ur elé, a legtöbb esetben nincs szükség rájuk. A férfiak közül a nagyon erőseket és ifjakat, a nők közül a fiatalokat és nagyon szépeket válogatják ki a rémsok közül. Katalint megnézték minden részén. Megforgatták, megnevettették, hogy épek-e a fogai, a kalapját levétették, hogy nincs-e hamis haja. így azután, amiáor látták, hogy tökéletes nő — Katalin nagy örömére — alkalmazták. * — 13 — Szép volt Katalin és kívánatos. Csinos, egyszerű és tiszta. Fehér volt a bőre, mint a liliom és pi#os, friss az ajka, mint a harmatcsókolta rózsa. A szivarcsináló férfiak, ha ellophattak egy-egy pillantást sietős munkájuktól, ő reá pazarolták. De Katalin nem nézett se jobbra, se balra, nem gondolt senkire, csak a kórházban nyögő férjére, meg a munkára. Sokszor megcsillant egy-egy őszinte könny a szemeiben. A szivargyár főnöke, egy középkorú férfi, nagyritkán — uj alkalmazottak fölvételekor különösen — bement a gyár munka termébe és egy-egy szivarkészitő előtt pillanatra megállt. Ezek a gyárosok nagy kujonok. Sohasem állnak meg szivarkészitő férfiak előtt, mindig az ujjon jött nőf alkalmazottak munkáját figyelik meg egyegy pillanatig. Katalin előtt is megállt. Pont a háta mögött. És fürkésző szemekkel vizsgálgatta hófehér nyakát, amelyre aranysárga, dushajából egy-egy kiszabadult csintalan fürtöcske odatapadt. Katalinnak gyönyörű nyaka volt. A gyárban ugyan szigorúan tiltva volt a dohányzás, de hát tudvalévő, hogy az Egyesült Államok törvényei a gyár tulajdonosaira nem kötelezők és a szigor csak azokat sújtja, a kik a gyárban dolgoznak, így hát a főnök Katalin háta mögött szivarjából nagyokat pöfékelt és a kieresztett füst Katalin fejét megkerülve, szemébe-orrába, szájába vonult. A maró füst köhögésre ingerelte. De nem nézett hátra. Nagyon szorgalmas volt. A gyár oszlopa oldalt állt és belehajolt egészen. — Látom, maga nagyon szorgalmas. Ez szép, ez szép — szólt. — Muszáj. Beteg a férjem. Kórházban van — mondotta Katalin és most már nagy barna őz-szemeivel mosolyogva nézett arrafelé, amerröl a hang jött. — Mondja, maga, régen beteg a férje? És mióta van nálunk, maga? — Öt hete vagyok itt és hat hete beteg a férjem. — Hm... hm... — morgott a főnök, kifejezve ezzel bizonyos részvétet, de inkább csodálkozó önszemrehányás volt, hogy ilyen hosszú ideig nem vette észre. Azután tovább ment, oldalvást vissza-visszapillantva. A főnök megállt még egy másik uj nőalkalmazott előtt, de az nagyon bátran, öreg tapasztalattal, kacéran mosolyogva (Folytatás a 15-ik oldalon.) T
