Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-10 / 47. szám
Szelezsán Rákhel árnya Irta: ADY ENDRE Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő-sárban négy legény vitte, a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a vőlegényétől: nem birja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel. Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős ifjúsága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még fölkelt az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen. Csütörtökön piócákat raktak kemény, forró, két melle alá, pénte ken nagyon foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba fektettek. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép s ha napszámba ment dolgozni égett a keze alatt a munka. Azután pedig esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes skárlát-esetekhől nóta született a falukban. Most megjelent a pópa kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás, és sárosán. Dünnyögött, gajdolt s nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé ért, már tombolt a csúnya, tavaszi fergeteg. Ömlött a viz a fekete felhőkből s a kék koporsóról mosva hordta le a zsíros kék festéket. Ott volt a menetben a fél falu, de ki is tartott dicsőségesenr elől a pópa. Mi majdnem kárörvendve, sőt vidáman néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tornával. Jepura Torna szemben lakik velünk s ő is a faltr végén lakik. Haszontalan vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is. azért lakik itt a temető mellett. Mert mi a temető mellett lakunk Jepura Tornával s mi már sok dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne sirt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk Jepurával, akik tullátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is. Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mát, sok sirt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő rongyosabb mint én, kevesebbet járt a világban, nem ir és nem olvas, ez csak a gyöngék szemében különbség, azonban úgy tapasztaltam, hogy sem Jepura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, milyeneknek magunkat hisszük. Csak épen, hogy kevesebb gyarlóság.él bennünk, mint a temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa Jepuránénak hiv jól-oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a legénységből. Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond március hétfőre kicsipte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes nyugtalansággal, mintha legalább junius volna. Kinézterp az ablakon: Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal, mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi gombatlan úri kabátot tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan, szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tornának, hogy rögtön sejtettem: baj lesz. Délután ■ három órakor még ott melegedett a tornácon Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi temetőben, az uj mellett, gyereket játszadoztak s közéjük szeretett volna állani Jepura. Az igazat megvallva: én is, mert tavasszal mindig sok erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljenek föl efl vesszőre vagy egy napraforgókóróra". * Délután három óra után kimászott a Jepuráék konyhájából az öreg aszszony: ismertem, Jepuráné volt. ő is süttette magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé, de egészen mellé. Azt hiszem, tiz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül, ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátrahuzódtam az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt nem szeretek elrontani, a szerelmek mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is. Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem szeretni. A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni mint egy ifjú jogász a kávéházi GYÁSZ... — 11 — T
