Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-20 / 5. szám
hajlékában békül az este, a hunyó lángokat imádkozva felöntik az asztalon, a szagos szesz, a fülledt muskátli, olajfának ezüstös fürtja fonódva ömlik, lebeg az áldozati asztalkán, pávatollas lángok lobbannak föl az esti homályban, az apám virgoncán, feledt derülten énekelget: —- Aki teremtéd az illatos fűszereket.. . gurgulázik, nekilendül a hangja: — Dicsértessél... Két fiatal, nehéz kezét a lángok fölé kitárja, dülöngélő fáradással a kalitkás messziséget méri, csak méregeti; dalolgat az apám keleti fűszerekről, magyar illat mennyezeteskedik összebújt emberek fölé, az ecetfa porzó esőjében, illatköntösökkel a szép fiatal testén ül az ablak alatt az én merengő anyám; ünnepe, bucsuzkodik, az apám dalolása, áldó kezei a mélyült árnyékban összehanyatlanak, mint fáradt madarak, ha szédülnek a kéjelgő beteltségtől; libeg-lobog a fonott viaszgyertya, csipkés fejét altatón belemártogatják az asztalon hánykodó lángocskába; calol az apám, gyerekecskék hangokcskái övezve felénekelnek, zeng a kas, bélelt fészekben csipegő fiókák örvendeznek; halkul hunyik a kúszó világosság az áldozati asztalkán, föllibeg, megbuvik a küzködő fényesség és az elborult barnaságba összehajlik az este. Imádkozó apám lassú kezei simogatva állanak. * Elszenderült éjszaka óvd a titkaidat, barnaság mélyítsd a lepleidet; valaki testetlen élete vizionáriuskodik már az életkárpiton. Egymásba csillanó csillagok kocódjatok, kóbor nyári szellők egymásba suttogva suhanjatok, érett fák, táruló virágok sóhajtva egymásba csak lengedezzetek. Szent Dávid a sápadt trónuson, az éji trónuson az éji kórus fölött, szép zsidó zsoltáíokat csak zenélj, zenélj, valaki egyszer (amiért érdemes születni), a tiszta örömet rákarolja megszédült emberekre. Vér, mely melegedtél az Eufrat melegétől, képzelet, mely bujálkodtál a lótuszok hajtogatásától, szív, melyet úsztattak a büszkeség, a szomorúság, szégyenek gályáin, gyulladjatok; sülyedt ősiség, nagyszemü főpapok, beduinpogányok, gettó álomszövők kerekedjetek; istenes titok hüvelyéből kilövell a rezgő élet. * Gyerekszagu dunyhák között kis testvérkéim az álomhintákon, csak rugdalódzatok. Jövök, jövök. Járkál a rab. Irta:Arturo M. Giovannitti (Arturo M>. Giovannitti olasz tudós és pap, 1884-ben született, a templomot elhagyta, hogy a munkásmozgalomhoz szegődjék. Lawrence, Mass., államban lefolyt nagy sztrájk alkalmával gyilkosságra való felbujtás vádja alapján letartóztat ták. Dacára annak, hogy angolul csak fogyatékosán beszélt, maga tartotta feltünéstkeltő, nagy védőbeszédjét, mely azonban nem menthette meg attól, hogy a Salem Court House bírósága 1912. november 23-án börtönbe ne vesse. Fordító.) Egész éjjel lépéseket hallok fejem felett. Jönnek-mennek. Folyton jönnek s folyton mennek egész éjjel... Örökké négy lépésben jönnek s négy lépésben mennek. A jóvés és menés időközét pedig a Csend és az Éj tölti ki. Meghatározhatatlan az a kilenc láb hosszúságú börtöncella és végnélküli annak menetelése, aki a sárga tégláju fal és a vörösrácsos vasajtó között járkál s aki gondolkodik dolgokon, miket nem lehet megláncolni és lezárni, érzéseken, amelyek messze, napsütéses világba, vad zarándoklásba egy meghatározott cél felé vándorolnak. Nyugtalan éjszakákon hallom a lépéseket fejem felett. Ki járkál? — Nem tudom. A börtön kisértete, az álmatlan agy, egy ember, az Ember... a rab?... Egy... kettő... három... négy: négy lépés és a fal. Egy... kettő... három... négy: négy lépés és a vasajtó. Mérte lépéseit, oly gondosan, lelkiismeretesen, pontosan, mint az akasztófára ítélt a kötelet, a sírásó a koporsót, hogy mennyi láb, mennyi hüvelyk és mennyi része egy-egy hüvelyknek minden egyes lépése. Egy... kettő... három... négy. Minden lépés dübörögve, kongva hangzik fejem felett. Fejemben kong a lépések visszhangja, amint bizonytalanul és félelemmel számlálom, hátha talán öt lépés lesz négy helyett a sárga téglafal és a vörös vasajtó közötti végtelen tér bői?... Lépéseit azonban oly gondosan, lelkiismeretesen méri, hogy semmi sem töri meg a lassú, fantasztikus menetelés siri ritmusát... Merengő éberségemben hallottam az élőlények s élettelen tárgyak minden hangját, zörejét, az éj tompa lármáját... Hallottam a jajait annak, aki egy halottat siratott és sóhaját annak, akit megfojtani próbálnak, de nem akar meghalni; hallottam elfojtott zokogását annak, aki fejét a durva takaró alá huzva sirt és a suttogást, amint valaki homlokát a kemény, rideg kőpadlóra hajtva imádkozott; hallottam éles nevetést, a mint a sárga falon tovairamló, buja képzelet árnyait és a vasrácsos ajtón keresztülragyogó vörös lidércszemek csillogását dórén kacagta valaki; hallottam a hirtelen beállott, jeges csendességben száraz, ingerlő köhögést, amint dühösen kivánta valaki, hogy gégéje ne hörögne annyira és hogy ne köpjön a padlóra, mert nincs borzalmasabb hang, mint az ő padlóra köpésének hangja; hallottam, amint valaki rettentő fogadalmat esküszik, melyet tisztelettel és mély hódolattal hallgatok, mert szentebb az, mint a szűz imádsága; és éreztem, mindközött a leg borzalmasabbat, kétszáz agy hallgatását, melyek mindegyike ugyanazon könyörtelen, megbocsáthatatlan, vakmerő gondolattól van megszállva. Mindezeket hallottam, éreztem az ébrenlét éjében: a szél mormolását a falakon túl; a távoli harangszót; az eső siralmas gyászénekét; a szomorú város legtávolabbi visszhangját... És hallottam egy szív verését, vad, elkeseredett dobogását, Egy Szívnek, mely az én szivemhez legközelebb áll. Mindezeket hallottam a csendes éjben... Azonban semmi sem hangosabb, szomorúbb, hatalmasabb, félelmetesebb, mint a lépések, melyeket egész éjjel fejem felett hallok... Egész éjjel járkál és gondolkodik. És ez olyan borzasztó. Nem tudom azért-e mert járkál és lépéseinek hangja fejem felett kong, avagy mert gondolkodik és kibeszéli más gondolatait? De gondolkodik-e? Mért gondolkodna? Gondolkodom én? Csak hallom a lépéseket és számlálom. Négy lépés és a fal. Négy lépés és a vasajtó. De azon túl? Túl? Hová megy ő a vasajtó és a falon túl?! Azon túl nem megy. Gondolatai összezuzódnak a vasajtón. Talán megtörik, mint a vágyódás hulláma, talán mint a remény sebes áramlata, azonban mindég visszatér, ledönteni a falat, mint az ár a gyámoltalant és kétségbeesőt. Ide-oda járkál keskeny barlang-örvényében örökké viharzó és elkeseredett gondolatával. Csak egy gondolata van... szilárd, megerősödött, mozdulatlan, végzetes, — néma és hangtalan. A düh, őrültség, haldokló és kétségbeesett gondolata; pokolfőzte, de természetes gondolat. A természetes dolgok: — kenyér, munka, boldogság, béke, szerelem, — lehetetlen fogalmak, amíg börtön van a világon. ő azonban nem ezt gondolja. Járkálásában a legemberfelettibb, a legelérhetetlenebb, a leglehetetlenebb dolog foglalja le agyát: Egy kicsiny rézkulcsra gongol, melyet csak félig kell megfordítani és megnyílik a vörös vasajtó. Csak arra gondol a járkáló, miközben egész éjjelen keresztül kopog. És ez az, amit kétszáz agy az éjjeli gondolkodás sötétségébe és hallgatásába fojt, ugyanazt amit én is gondolok. Különös az a felsőbb bölcsesség, mely a börtönben minden gondolkodást egyazon gondolatra vezet. Csodálatos a törvény gondviselése, mely a 11
