Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-26 / 45. szám
Hol volt, hol nem volt, de volt egy fiú: árva. Szegény édesanyja be-bejárt a gyárba, ö meg busán ült a szobaablak mellett, Míg csak nagysokára a nap le nem tellett. Künn a zöld mezőkön nyíltak a virágok, Hüs habokat kínált a kis vizes árok, Aranysugarakt szórt a Nap a földre, Dús lombokat himbált erdők büszke tölgye. Arany kalásztengert ringatott a szellő, Kergetősdit játszott a sok bárányfelhő, Méhecskék zümmögtek nótát száz virágnak, Mézet gyűjtögettek — nem maguknak —: másnak. Olyan szép volt ott künn, olyan vidám minden, Csak Janika sírta: mért vagyok én itt benn? Mivel érdemeltem, kinek tettem roszszat, Hogy itt kell bezártan lennem napnap hosszat? Mért nem vagy melletem, édes anyám, lelkem ? Meg sem csókolhatlak, nem szeretsz te engem... Nem felelt rá senki megeredt a könye, De nem jött az anyja, kár volt lesni: jön-e? Nem kérdezte senki, akar-e künn járni? Nem volt neki társa, csak egy kis kanári. Az ablakkal szemben lógott a kalitja. Kis ajtaja zárva, senki ki nem nyitja. Pedig hogy repülne ki, ki a szabadba! Szabadságát nincsen, aki visszaadja... S ime, a madárka egyszer csak megszólalt : Édes kicsi gazdám, szivecskéd mit óhajt? Talán megéheztél? Ott van a kenyérke Az asztalfiában, csak nyúlnod kell érte. — Nem vagyok én éhes — felelt Jani rája Oda vágyom én csak a virágos tájra. Oda, ahol minden napsugártól fényes S nem mint itt benn nálunk, szomoiu, szegényes.,.. KÉT RAB Irta: GYAGYOVSZKY EMIL. Nagy az én bánatom, de minek is kérded, Mikor úgyis tudom, bajom meg nem érted. Fölüti a fejét a kálit kis rabja, Busan csicseregve a választ igy adta: — Édes pici gazdám, megértelek én téged. Téged négy fal s engem ez a kálit éget. Kéklő hegyek alján ringott az én fészkem, Bóditó illatban, kápráztató fényben... Alattuk virágból ezerszinü szőnyeg, Fölöttünk tengere fodrozott felhőknek. Apám, anyám fürgén ide-oda szálltak, Eleséget hoztak a sok éhes szájnak. Késeibb magam is már büszkén szárnyra keltem, Dobogott a szivem, repesett a lelkem... Úgy hittem én akkor, hogy nem érhet bánat S oda kellett mégis hagynom a házamat. EGY KIRÁLYI MASKARA. Ki találja ki, hogy melyik király arcához hasonlít ez a pofa? — 14 — Bohó gyerekésszel madárlépre mentem, Minden örömömet elvesztettem menten. Csúf kalitba zártak, rács köti a szárnyom, Szabadulás percét mindhiába várom... Te meg, kicsi gazdám, ne hullasd a könyed, A te sorsod, hidd el, az enyémnél könnyebb. A napok elmúlnak, az évek elszállnak, Te még szabad lész és kinő a két szárnyad. Megnyílik az ajtó, kitárul az ablak, A szent szabadságnak téged visszaadnak. Tiéd lesz a világ, mehetsz jobbrabalra, Férfias erővel lépsz száz diadalra... Az én bus rabságom te majd nem öröklőd, Leüti a zárat két buzogány'öklöd. Kihozod a gyárból édes, jó szülédet, Minden bajtól, bútól — ha lehet — megvéded. Csókkal takargatod a ruhája foltját S leszámolsz azokkal, akik elrabolták... így szólt a kanári, majd szünetet tartott. Csöndesen vizsgálta a lágy gyermekarcot, Lehajtotta fejét s fölhajtott újra: — Csak nékem nem nyílik a szabadság útja... Fölvidul az árva, megvigasztalt gyermek És igy szól: — Nem-baj az, hogyha meg is vernek, De a szabadságot visszaadom néked, A nagy rabság után élvezd a jót, szépet. Picinyke szivemből elszállott a bánat, Szállj te is! Örömmel nézek majd utánad. Madárkák dalolnak, lombok hívogatnak, Nyitva már a kálit, nyitva már ablak!... Kiröppen a madár. Megsuhan a szárnya S Janika búcsúzon integet utána... 1
