Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-26 / 45. szám
.............. ■\ %/ ••• V* "’ V • • • * • / \ v •* SZÉPIRODALOM !>*<! (DV.............. \ - •..• A ' V ''•(•••••«hmm y / », •. .............. *. v •• .* V : : y V * ••••••••••• .•••••••••••••• Egy pof és még egy pof. Irta: MOLNÁR FERENC. (Személyek: Két ifjú gimnazista. Színhely: a lármás utca, amelyen könyvekkel a hónuk alatt ballagnak haza. Idő: fél kettő. Világítás: szép sárga őszi napfény.) AZ EGYIK: Nem is kérdezed, mért vagyok olyan szomorú. A MÁSIK: De kérdezem. AZ EGYIK: Hát kérdezd. A MÁSIK: Mért vagy olyan szomorú? AZ EGYIK: Mert csalfák a nők. (Szünet.) A MÁSIK: Biztosan Vilma. AZ EGYIK: Vilma. Ki is lehetne más? (Szünet.) A MÁSIK; Talán történt valami? AZ EGYIK: Történt. A MÁSIK: Elmondod? AZ EGYIK: El. A MÁSIK: Hát mi történt? AZ EGYIK: A nők csalfák. Ez jön ki belőle. Ami történt, az nem nagy dolog, de mondom, az jön ki belőle, hogy a nők csalfák. A MÁSIK: Halljuk. AZ EGYIK: Azt tudod, hogy a Margitszigeten van egy víztorony. A MÁSIK: Igen. AZ EGYIK: Egy nagy, hosszú, magas, fehér víztorony, ami egészen uj, mert azelőtt nem volt. Azelőtt, kérlek, ha az ember egy lánynyal randevút adott, a romok közzé kellett menni. Most, amióta van víztorony, azóta a víztorony van divatban a lányoknál is. Hát én is Vilmával... mikor összegyöttünk... hát ott gyöttünk össze. A MÁSIK: A víztoronynál. AZ EGYIK: Ott. Délután hatkor most már elég homályos az idő, ő zenedét mondott, én gyorsirás-órát mondtam, ő a zenedét mulasztotta el, én a gyorsirást. Hatkor mindig öszegyöttünk a víztoronynál és annan mentünk sétálni a fák közé, csupán szerelemből. Ártatlan szerelemről van szó, mert még meg se csókoltuk egymást, mert Vilma azt mondja, hogy ez csak majd télen legyen, amikor náluk lehetek a szobában, mert ő a keblemre akar borulni és azt a szabadban nem lehet, mert mindig jöhet valaki. Hát igy most csak séta van és megbeszélés, hogy, hogy lesz, ha összeházasodunk és féltékenység is van, mert én ötét a zongoratanárjával macerálom és ő engem nem macerái senkivel, hiába iparkodok, hogy ugorjon, de nem hagyja magát ugratni, mert okos lány. De azért szeret. A MÁSIK: Azt mondd, ami történt. AZ EGYIK: Várj, majd gyön az is. Hát igy találkoztunk mindig a víztoronynál egészen addig, amig egyszer az anyja el nem fogott egy levelet. Ez az én hibám, mert ha már levelet Írtam neki, miért írtam bele, hogy a víztoronynál találkozunk, írhattam volna csak annyit, hogy találkozunk a szokott helyen, de buta voltam és kiirtaim, hogy: víztorony. Nohát aztán a többi nagyon egyszerű. Az anyja megtalálta a levelet és nem szólt neki égy szót se, mert az anyja is okos asszony. Csak szépen másnap, csütörtökön, megvárta, amig Vilma azt mondta otthon, hogy a zenedébe megy és dupla szalagot tett a hajába és az anyja el hagyta menni. Aztán szépen utánament. A MÁSIK: Rémes. AZ EGYIK: Nagyon rémes. Hát én állok ott a víztoronynál, mint egy hülye, és várok, és nem tudok semmit. Egyszerre csak jön Vilma. Szervusz, szervusz, mondjuk egymásnak, aztán kezdünk sétálni karonfogva és kérdezem: szeretsz? Mondja: szeretlek. Kérdezem: nagyon? Mondja: nagyon. Mondom: imádlak, mondja: nem úgy mint én téged, mondom: de jobban, mint te engem, mondja: nem lehet jobban és akkor gyött az anya, mint egy bivaly. A MÁSIK: Mint egy bivaly? AZ EGYIK: Mint egy női bivaly, úgy jött. Éppen szembejött, mindent látott. Esetleg lehetett volna elszaladni, de én ezt nem akartam. Hát csak már ott is állt előttünk a vad anya és énhozzám egy szót se szólt, nem is lehet, mert nem is ismer. Meg fogta a lányát és azt visította’ neki: hát ez a zenede? Ezért tettél dupla szalagot a hajadba? Szegény Vilma nem tudott egy szót se szólani, csak némán szenvedett és némán rettegett. Akkor egyszerre a vadbivaly anya fölemelte a kezét és mielőtt én megakadályozhattam volna, egy pofot adott szerelmemnek, egy jó nagy pofot adott szegény kis szerelmemnek. A MÁSIK: Rémes. AZ EGYIK: Nagyon rémes. Hát én nem szóltam. Vilma pedig ment vele, mert a vad anya megfogta a kezét és elcipelte. Elmentek és én ott maradtam a víztoronynál, szivemben a keSerü pofon szégyenévei és jobban szerettem szegény Vilmámat, mint valaha, csak az fájt, hogy tudtam, hogy nagyon fogja szégyelni magát, amiért előttem ütötte pofon a vad anyabivaly. Aztán hazamentem. A MÁSIK: Ez az -egész? AZ EGYIK: Dehogy. Most jön csak a java. Másnap megint Írtam Vilmának és Írtam, hogy csütörtökön jöjjön el a víztoronyhoz1, az anyja nem fogja gondolni, hogy még ezek után folytatja és most még bátrabban jöhet, -mint azelőtt. A MÁSIK: Eljött? AZ EGYIK: Eljött. Nagyon sirt szegény és kétségbe volt esve. Előre tudtam, de úgy is volt, hogy a pofont szégyelte szegény Vilmácska, mindig csak azt memdta: jaj, csak ne eiottco szégyeni-tett volna meg, jaj, csak otthon szégyenitett volna meg, ahol senkise látta volna! Hát én vigasztaltam, de nem nagyon lehetett, mert ez a Vilma tele van önérzettel. Nem lehettünk sokáig együtt, korán elváltunk. És mikor egyedül hazaballagtam, egy eszme jutott eszembe. A MÁSIK: Mi? AZ EGYIK: Egy eszme. Az, hogy én kárpótolni fogom öt ezért a pofonért, amit miattam kapott. A MÁSIK: Hogy lehet az? AZ EGYIK: Várj csak. Elhatároztam, hogy ha őt szegényt az anyja pofonütötte énelőttem, úgy fogom ezt viszonozni, hogy én -meg pof-onüttetem magamat atyámmal ő előtte. , A MÁSIK: Hogyan? AZ EGYIK: írtam atyámnak elváltoztatott Írással egy névtelen levelet. Azt Írtam: “Tisztelt uram, az ön, fia holnap aet után hat órakor találkozni fog a margitszigeti viztoronynál egy leánynyal, jó lesz. ha ott rajtacsipi a csirkefogót és egy pofonnal tanitja meg móresre. Aláírva: egy jóakarója.” A MÁSIK: El is kiildted neki? AZ EGYIK: El. A MÁSIK: És mi lett? AZ EGYIK: Várj. Gondoltam, hogy ha atyám ott rajtakap; nem is kell neki a jótanács, mert mindjárt rámugrik és megpofoz, ismerem már a szokását, ő is egy vad apa. Üt ő magától is. És akkor kvittek leszünk Vilmával, -mert ő kapott egyet anyjától, mint nő, én egyet apámtól, mint férfi, és akkor ő már nem szégyelhet előttem többé semmit. Azt hiszem, ez lovagias. A MÁSIK: Lovagias. AZ EGYIK: És nemes eljárás. A MÁSIK: Nemes eljárás. AZ EGYIK: Hát mondom, elküldtem neki a levelet és láttam rajta, hogy megkapta. Egész délután figyelt, megkérdezte hogy hova megyek, kérdezte, hogy mikoi megyek, és mikor háromnegyed hatkor elindultam hazulról és az utcán visszanéztem, láttam, hogy a másik oldalon szépen jön utánam. Boldog voltam. Kiérek a víztoronyhoz, várok. Hát jött a másik oldalon, a fák közt bujkált és én úgy tettem, mintha nem venném észre. Aztán úgy öt perc múlva jött Vilma. Szervusz, szervusz, hogy vagy, hogy vagy, szeretsz, szeretlek és karonfogtam. Egyszerre csak kilép az öreg a sűrűből mint egy vad bivaly és odaugrik és azt mondja: majd adok én neked gyorsirásórát, te iskolakerülő gazember és püff, már meg is volt a pofon. Akkor azt 11 —
