Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-19 / 44. szám
A gazember. Irta: FARKAS ANTAL. Elfáradt, mint a kóbor kutya, mire hazaért. Az utcát rótta egész nap. Piszkos, bűzös levegőjű kávécsarnokokban háromnégy napos újság-lepedők mögé bujt és várta az estét, mig ki nem nézték. Aztán megint ki az utcára, ment, ment, mig egyszer csak a lakása előtt találta magát. Bement. — Nem kerestek? , — Nem. A sötét szoba egyik végében ágy volt. Az ágyban feküdt valaki, aki azt mondta, hogy nem. Az asszonya volt. Szép asszony, aki nem régen lett az övé. Az utcán találkozott vele össze alig két-három hónappal ezelőtt. Az utcán, ahol a szép asszony addig járt-kelt, mig nem akadt olyan valaki, aki hazakisérte. így kisérte haza ő is. Mikoi csak pénze volt, mindig megtette. Mikor a pénze elfogyott, azt mondta annak, akinek csak a'keresztnevét ismerte: — Hagy föl ezzel az élettel, Rózsi. — Tán'szolgálónak menjek? Elszoktam a dologtól. Tíz hónapot sétálok. Két hónapot a kórházban töltök, aztán vége az esztendőnek..Majd csak lesz belőlem valami, vagy jégre tesznek. — Menj férjhez. — Kihez? Valami nyomorult emberhez, aki se kosztot nem tud adni, se ruhát nem tud venni? Inkább gyufát iszom. — Hozzám se jönnél? Az asszony vállat rántott. — Mennyi jövedelme van? Az ember nagyot nyelt és hazudott. Nem sokat hazudott, mindössze hatvan forint árut, mert azt mondta, hogy száz forint a fizetése pedig csak negyven volt. Az asszony nem sokáig gondolkozott a dolognak. — Csak azt kötöm ki, hogy ne vadházasságban élj velem. Utálom az ilyen életet. Esküdjünk meg. — Ha te úgy akarod. És megesküdtek. Szerette a formás testű asszonyt, még nagyobb bolondságot is megtett volna, hogy az övé lehessen az, akinek a bírásáért mindig fizetnie kellett, Hónapos szobát bérelt neki, aztán egy darabig békességesen éltek. Az asszony mindig otthon ült és várta az urát, akiről csak annyit tudott, hogy valami irodában hivav talnokoskodik, száz forint a fizetése, amiből meg is takaríthatnak, mert hiszen mindig hideget esznek, nem mozdulnak ki se jobbra, se balra, mert az utcán, a korcsmában, a kávéházban olyannal is találkozhatnak, aki az asszonyt ismeri. Pedig az asszony majd meghalt az utcalevegő után. A szobafogság bágyadttá, életunttá tette. A hideg kosztoktól úgy fázott, hogy libabőrös lett a háta, valahányszor eléje került a vizes zsemle, a fokhagymás szafaládé, meg a hasfájitó komisz sör. Csak az ember mutatta, hogy nagyon boldog. De csak mutatta, mert nem volt az. Remegett az elsejétől. Az asszony pénzt vár, pedig nem kap egy krajcárt se. Az irodafőnüknek valaki besúgta, hogy ő valami utcai leányt vett el, amiért szép csöndesen kitették a szűrét. Mi lesz? A lakást nem tudja kifizetni, az asszonyt nem bírja etetni. Az asszony visszamegy arra az útra, melyről elvezette. Ez a gondolat majd megbolondította. Annyira megbolondította hogy egy este besurrant abba a hivatalba, ahonnan kidobták, aztán kifeszitette azt a fiókot, amelyben a pénztárnok ur a zárlat után beérkező pénzt őrizte. Nem valami sok volt, de ez is jól esett. Egy napra megmentette az asszonyt magának. Kifizette a lakást és — várta a detektívet. Ezt a dolgot már nem lehetett visszacsinálni. Biztosan rájönnek, letartóztatják, becsukják. Másnap feggel eljött hazulról és estig kóborolt. Este hazament, kérdezősködött, hogy ki kereste? Senki. Nem mert lefeküdni. Az asszony már ágyban volt, jól megvacsorázott. Azt mondta, hogy beteg. Éjfél felé mégis csak lefeküdt, de nem aludt. Várta a rendőrséget. Nem merte megvallani, hogy nincs hivatala, mert kicsapták az asszony miatt, hogy szivesen üli a börtönt, majd kijön és uj életet kezdhetnek, csak egy kicsit szeresse az asszony, legyen hozzá hü, dolgozzék, aztán majd dolgozik ő is. Nem merte megvallani a bűnt, nem merte ilyen áldozatra kérni az asszonyt. Hajnalban csakugyan kopogtattak a szobája ajtaján. A detektív kihívta és valamit súgott a fülébe. Az ember visszament, az asszonynak azt mondta, hogy be kell menni az irodába, mert baj van. Valaki betört. Az asszony másik oldalára fordult és nyugodtan aludt. Az ember fölöltözött. Megcsókolta az asszonyt és lábujhegyen kuné tett a szobájából. Tudta, hogy most a boldogsága küszöbét lépi át és sohase lépheti vissza. Mindegy, de nem lehetett másként. Azt is tudta, hogy becsukják. De hát azok se tehetnek másként. És az asszony? Most valamelyik utca sarkán szidja azt a gazembert, aki öt ilyen gyalázatba keverte. Minden vendége előtt külön-külön... AZ ÉN SZOMSZÉDSÁGOM. — Arno Holz. — Sötét udvarra nyílik ablakom, Kormos falak, piszkos tetők előttem, De amióta e helyütt lakom, Vig filozófként már beletörődtem. Ha kinyitom a bus, kis ablakot Szobámba friss lég, édes napmeleg jön, Nem fázom és sohase koplalok S csak egy kis irás az egész teendőm. Csak egy kis irás, hogyha egyedül A könyveket buvárlom órahosszat Egy-egy érzésem dalba sikerül S a dallamos sor rime szórakoztat. Ilyenkor a főmön dicsfény lebeg, Gazdag szivem egy napfényes, nagy oltár, Boldog lehetnék és elégedett, De szomszédságom rosszabb a pokolnál! Nem fuvolás ő, kinek ásatag Nótája az “utolsó nyári rózsa”, S e tánc-zseni, aki órákat ad S a zongorának bomlott virtuóza: Egy varga, ki, ha az éj árnya jő, Vén csizmatalpakat izzadva foltoz, Mellette ül és kötöget a nő, Porontyai meg simák a dologhoz. Én istenem, e bus sirás miatt Álmomból oh de sokszor fölijedtem! — Láz rázta meggyötört tagjaimat, Hogy szertenéztem fázva, fél-imetten. Rittak a varga éhes magzati, A csecsemő már hörgött a sírástól — S ilyenkor úgy rémlett, hogy valaki Nekik három fekete ágyat ácsol. Tompán dübörgött egy kopott kocsi S a szürke ház előtt megállt setéten, Kivitték őket a gyász zsoldosi A rozoga, sötétlő gyász-szekéren. Kortyintott egyet a részeg kocsis, Girhes gebéit káromkodva verte. Túl voltak ők már árkon-bokron is, De a gyereksirást hallottam egyre! És akkor is kísértett e sirás, Hogy ablakomba nevetett a reggel, S szemembe busán ült az éji láz Hogy imi kezdtem tétova kezemmel. Mit ért a vig, mosolyogó bölcseség? Légváram megdőlt, a dal kedve meghalt! Nem mert sötét volt a rut, szürke lég, De mert elnémult a síró gyerekhang! Sovány kenyérért koldul a szegény És szívtelenül gyűri le a gazdag; Egy boljdogul s tétlenkedik henyén S érette milliók pincében asznak. A gazdagokra selyemágy omol, A gazdagokra selyemágy omol, Ha pezsgős éjre ráderül a hajnal, Mig lámpafénynél a sápadt Nyomor Virraszt fehéren, vacogó fogakkal. Oh, istenem, rhiért van ez, miért? Úgy nyom e szörnyű kérdés, mint az ólom. Még énekemben is e gond kisért, Siró dalomban is ezért vivődöm. Nincs más a földön, mint vak, szürke gond? A múzsa is a szennyet vájja, túrja — Szivem egykor dalok vig fészke volt S ma hallgatag gyászol, mint egy köny-urna. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ — 14 —
