Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-19 / 44. szám
■9RW«f?»ÍÍWWí®Wí jtjwpi3*j^5gp\jej Római egyház és a modern Irta: KUNFI ZSIGMOND (Folytatás.) Ugyanúgy és ugyanolyan okokból, mint az igazság keresésénél, küszöbölődött ki az erkölcsi világból a külső tekintély elve. Az erkölcsi élet volt a vallás és egyház hatalmának egyik legbiztosabb 'támasztéka. Az erkölcs az emberi együttélésnek nélkülözhetetlen eleme s ha igaz és a meddig igaz volt, hogy vallás nélkül nincs erkölcs, akkor és addig a vallás is nélkülözhetetlen eleme a társadalmi életnek. De igen hamar szemben találták magukat az emberek azon ténnyel, hogy voltak emberek, akik vallás nélkül is erkölcsösek voltak, valamint avval a másikkal, hogy az erkölcsi szabályok a vallás különbözőségének ellenére is azonosak. A vallásos hit értelmi alakjainak megrendülésével feltámadt azon veszedelem, hogy az erkölcs is elvész s igy főfontosságu társadalmi érdekké is vált egy, a vallástól független erkölcs megalapítása. S minél erősebbé vált a vallásos világnézet ellen irányuló tudományos mozgalom minél nyilvánvalóbbá lett a tudásnak a Illyéssel, tehát hittel szemben való felsőbbsége, annál szükségesebbé vált egy olyan etikai rendszer felállítása, amelynek alapjai nem a megismerhetetlenről való föltétlenül teljesítendő kötelesség tana. Kantnál a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága az utilitarisztikus iskolában, az egyén és faj jólétét egyaránt előmozdító az evolucionistáknál: mindmegannyi kísérlet az erkölcsiségnek a külső tekintély uralma alól való felszabadítására. Az ész autonómiája a tudományban, az erkölcs autonómiája a tettek világában egyaránt erős fegyverré vált egyházi felfogás ellen. Vallásos erkölcs nem lehet meg a tulvilági jutalmazásba és büntetésbe vetett hit nélkül« Ez pedig egy olyan felfogás, amely a legközönségesebb, legönzőbb indító okokat viszi bele az erkölcsiségbe — nem szólva ezúttal problematikus voltáról, amely igy méltán keltette fel már az ókorban is a finomabb, érzékenyebb s épen erkölcsileg leginkább fejlett gondolkozók helytelenítését. Már a stoikus bölcsész is azt kérdezte: mi jogon alacsony ithatnak le a halhatatlan istenek erényes embert, avval, hogy megjutalmazzák? a jónak igazi jutalma, hogy megtette az ember, a rosszé se lehet más, minthogy elkövette. Minos nem Ítélhet rólam. Már ítéltek tetteim. Nem kevésbé határozottan utasítják vissza a tulvilági jutalmazás és büntetés elvén nyugvó erkölcstant a modern gondolkodók és etikusok. De nemcsak a sokkal szorosabb, szűkkeblűbb egyházi erkölcstan ellen emelnek kifogásokat, hanem a szabadabb, simulékonyabb evangéliumi erkölcstan ellen is. Elismerik ugyan, hogy a szeretet legfőbb erkölcsi elvében tisztán és határozottan van kifejezve az emberi szolidaritás, de ezen helyes erkölcsi elv számos olyannal kapcsolatban szerepel, amely mai .erkölcsi öntudatunknak már nem felel meg s a helyes és helytelen erkölcsi elvek között különbséget tenni nem szabad, mivel mindannyi egyformán istentől származónak van feltüntetve. Kifogásolják, hogy nagyon is meglátszik rajta keletkezési ideje s nem felel meg az igazságosság azon fogalmának, amely a századok folyamán kifejlődött. Igaztalanságnak vallják hogy az üdvösség elnyerésének feltételéül bizonyos dogmákban való hitet követel meg, pedig az, hogy hisz-e az ember valamiben vagy sem, nem függ akaratától. Igaztalanságnak vallják, hogy az isteni irgalmat az üdvösség másik feltételének vallja s igy egyef. embereket már születésük pillanatától fogva üdvösségro vagy kárhozatra predesztináltaknak Ítél. Igaztalanságnak vallják, hogy megszenteli a földön a kiváltságokat, azt tanítva, hogy mindig voltak és lesznek gazdagok és szegények s hogy a nyomor ellen való küzdelemben csak a gazdagok irgalmasságára számit, amely csak enyhítheti, de nem az igazságosság munkájára, amely meg is szüntetheti. S végül helytelenitik, hogy az ember legtermészetesebb törekvéseivel egy természetellenes eszményképet állít szembe: a társadalmi élettel a magányos, remete életet, a szerelemmel az örökös szüzességet, az értelem szabad használatával a róla való önkényes lemondást, a tudással és bölcsességgel a lelki szegénységet amelynek odaígéri a mennyek országát. Lehetetlenség még csak ilyen szűkre vontán is kimutatni, hogy az emberi tudás minden ágában miképen fejlődött ki a renaissancetól kezdve az egyház mellett egy másik szellemi hatalom: a tudomány, amely egyes elszigetelt fejekben kialakulva, hóditó útra indult a 18. század francia irodalmában s különösen az enciklopédiában egyszerre mint kész világnézet állott szemben az egyházi világfelfogással. Mint kapcsolódott össze ez a szellemi forradalom, mint határozta meg a másik nagy politikai és társadalmi forradalmat s lett igy a legnagyobb földrengés egyik legerősebb tényezőjévé, amely valaha emberi társadalmat megrázott. De meg kell említenünk azt a tényt, hogy a francia forradalom adta meg a lökést az egyháznak, hogy nyíltan és határozottan adja meg a választ a tudományos világnézet követeléseire, hogy a téves, forradalmi tudomány állításaival szegezze szembe az igazságok lajstromát. Az enciklopédiára és az emberi jogok kinyi, latkoztatására a Syllabus és a Quanta cura enciklika volt az egyház kissé elkésett felelete. De még mielőtt az egyházi elméletet főbb pontjaiban kifejthetnök, rá kell mutatművelődés ni egy tudományra, amely tán valamennyinél nagyobb rést ütött az egyházon, valamennyinél súlyosabb csapásokat mért rá. a teológiára és biblia-magyarázatra. Természetesen nem arra, amelyet az ö felügyelete alatt saját papjai müveitek, hanem arra a másikra, amely az egyéb tudományokban meghonosodott módszerekkel vette vizsgálat alá azt a sziklát, amelyen nyugodott elméletben legalább az egyház: a bibliát. Nem hiszem, hogy túlzott azok ne zete, akik David Strauss Das Leben Jesu munkájában a'19. század egyik legnagyobb tudományos tettét és az egyházat ért elméleti csapások legsulyosabbikát látják. Ua a biblia csakugyan isten kinyilatkoztatás, ha a benne foglalt csodák valóban végbementek és még ma is végbemennek: akkor minden tudományos támadás tehetetlenül siklik le, akkor minden kifogás vagy kétely az emberi elme szemtelen lázadásának tünete. Az evangélium az egyház igazoló levele, Jézus életének tőle tanított formája pedig hatalmának és tekintélyének szellemi kútfeje. Azért volt nagy, forradalmi tett Strauss müve, mert először mondotta ki nyíltan, tétovázás nélkül, hogy az evangéliumok történelmi kutforrások, amelyeknek hitelességét a történelmi bírálat módszereivel kell megállapítani; mivel rámutatott azon ellenmpndásokra, amelyek lényeges kérdésekben, Jézus életének nevezetes mozzanataira nézve az egyes, evangéliumok között vannak; mivel az evangéliumokra alkalmazott történelmi bírálattal történő* mi hitelüket is megingatta és megdöntötte evvel az inspiráció tanát s végül mivel rengeteg tanultsággal és annyi józan ésszel, amennyit ritkán lehet egy zseninél találni, kimutatta, hogy valahányszor természetfölötti eseményről, csodáról értesit bennünket valamely elbeszélés, mindenkor helyesebb azt gondolnunk, hogy az elbeszélő téved, mint azt, hogy ilyen, minden emberi tapasztalással ellenkező dolog mehetett végbe. Az a kép, amelyet Strauss ezen történelmi módszer alapján Jézusról adott, természetesen fölöttébb különbözött az egyház adta képtől. Jézusból nem maradt más, mint egy kiváló erkölcsi géniusz, akiben az emberiség mélyebb erkölcsi öntudatra ébredt. Isten volta, csodák, feltámadás, egyház — mindez eltűnt Strauss éles boncoló kése alatt. A történelmi kritika kérdése vezette Renant is hasonló utakon, hasonló eredményekre. A lényekben nem kíméletesebb ö sem, mint Strauss, csak müvészlélek módjára virágokkal leplezte el a sebeket a régi érzések kegyeletes mégindulás selyméből szőtt fátyolon keresztül mutatta meg olvasóinak a rombolás munkáját. De ez csak annál veszedelmesebbé tette müvét, mert (Folytatás a 11-ik oldalon.) — 2 —