Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-05 / 42. szám
Azután ismét visszament a hid másik végére. Kivette az ecsetet a vödörből és látható nyugodtsággal tovább dolgozott. Valamiféle dalt fütyölt közben összefüggéstelenül. Különös érzésem támadt. Az erősen tűző nap perzselő hősége, a bent dolgozók furcsa látványa, a gépek állandó, egyforma gyors pergése, a nyüzsgő, hemzsegő, csuszó-mászó alakok, a harang fülsértő, agyattépő folytonos zúgásának összeviszszasága talán az ő agyát is összekuszálta és elvesztette lelke egyensúlyát. Csöndesen, nyugodt hangon szóltam hozzá: — Máté, eresszük le a hidat az ablakig. Dél van, menjünk ebédelni. Gyere Máté. Letettem az ecsetet és készülődtem a csiga forgantyuját elkapni, hogy leereszszem a hidat a legközelebbi ablakig. Máté ott állt a hid másik végén maga elé meredt szemekkel, mozdulatlanul. Nem igen figyelt rám és verdeste az ecsetet a falhoz olyanmódon, hogy szétfröccsent a festék minden irányban, csak a falon nem maradt belőle semmi. — Eresszük le a hidat, Máté — szóltam ismét hozzá és a hid egyik részén forgatni kezdtem a csigát. Riadtan, vadul fordult meg és felém tartott habzó szájjal, összeszoritott ököllel, amint észrevette szándékomat. — Mit, te nem hiszed, hogy a harang, a harang... az nekünk szól. Én mondom, Szőnyi, a kapitalisták tudják, mit csinálnak. Te azt hiszed, hogy temetnek. Fenét temetnek... Nem halt itt meg senki... Engem akarnak bosszantani, elbolonditani, hogy kiűzzék bélölem a világos gondolatot... Nem hallod, még mindig húzzák, még mindig kongatják... Bim, bam... bim, bam... Tudom én, mi a céljuk... Oktalan zugás... oktalan zugás... Borzalommal néztem rá, amint lassan visszasompolygott a hid másik végére. Összeroppant vánnyadt testét vonszolva cipelte. Az arcán kiütött a láz és téglavörös színűvé festette. Szemeit vérhullám lepte el és tekintetében megszűnt minden értelem. Az ajkai kicserepesedtek és reszketősen mozogtak, mint a hideglelősnek. Minden pillanat, minden perc egy-egy örökkévalóságnak tetszett Máté közelségében. Az őrült ember eszevesztettségének szörnyű, végzetes pillanata föltétlenül bekövetkezik és én itt vagyok mellette és nem akadályozhatom meg őt a rettenetes lépéstől. Talán engem is magával ránt a mélységbe. Láttam, amint fölkapta az ecsetet és ismét beledobta a vödörbe. Fejéhez kapott és hangosan fölkacagott vadul, borzalmasan. A mindenre kész állatias vonás ütkö• zött ki rajta. Majd hirtelen, dühösen megfordult és egy szökéssel előttem állt. Védőállásba helyezkedtem. Lenéztem a mélybe, a rettenetes mélységbe. Magam elé képzeltem a zuhanást, az eleven test zuhanását. És estem és zuhantam képzeletben. Nem éreztem 'többé a szilárd talajt talpam alatt, csak az esést, a végnélküli esést. És reszkettek a lábaim, meglankult az erőm és zuhantam le, le a mélységbe pillanat alatt órák hosszáig a megőrült Mátéval együtt. Rettenetes volt szemben vele állni és lesni-várni a pillanatot, amikor lezuhanunk mind a ketten. Egészen közel jött hozzám. Feje lekonyult és csak az összeszoritott öklét láttam ütésre készen és rekedt hangját hallottam, amint ordítva kiabálta: — Állítsd meg a harangot...! Üsd agyon . a harangozót...! a papot... az istent!... Sújts le rájuk!... Ne tüzeljenek bennünket, az élőket; a holtakat úgy se támaszszák már föl...! Nem hallod...?! Te akarsz engem megölni...! Ne bánts...! Erigy a pokolba a harangoddal, a papoddal, az isteneddel...! Nem kell a pénzed, nem kell a munkád...! Megöllek, ha föl nem hagysz a zúgással...! És lehajolt. Valami szerszámot akart fölkapni, hogy megüssön vele. Megkaptam a derekát, leszorítottam az élethez ragaszkodó ember iszonyú erejével. Öklömmel ütöttem koponyáját abban a tudatban, hogy a fájdalomtól talán magához tér. Rettenetes küzdelem fejlődött ki. A hid ide-oda billent. A falhoz verődött és kilendült meszszire az úttest felé. Máté kétségbeesett rémes orditozására a lent nyüzsgő emberek figyelmessé lettek és az utca pillanat alatt embergomolytól feketéllett. A tizenhat emelet ablakai megteltek sápadt emberfejekkel és szörnyű hangorkán törte, hasította a levegőt. Alattam az utca népe vad, össze-vissza futása; közvetlen közelemben száz meg száz kétségbeesetten figyelő szem különös tüze, Máté sziszegő dühöngő küzdelme, hogy kiszabaduljon szorító markomból: mindez majdnem eszemet vette. Egyszerre csak iszonyú fájdalmat éreztem lábamban. Máté belémharapott. Erőm hanyatlani kezdett. Éreztem a vég kezdetét. Messziről gyors, éles csengésű harangverést hallottam. Ez még jobban dühösitette Mátét. Tűzoltók jöttek hatalmas létrákkal, gőzfecskendőkkel. Sisakjuk úgy tűnt föl előttem, mint mesebeli madarak óriás szárnyai. Pillanat alatt szétbontották a hatalmas létrákat, falhoz támasztották és gyorsan kúsztak fölfelé a magasba a függő-hid mindkét oldalán. Abban a pillanatban eresztettem el Máté két válláról kezemet, amikor a tűzoltók felértek hozzánk és mindkettőnket acélkarokkal fogtak le. — Megbolondult... Máté megbolondult ... — szóltam lihegve, reszkető hangon az egyiknek. — Eresszük le a hidat az ablakig. * • A szabómühely hatalmas termének kőpadozatán feküdt Máté. Szájából fehér-piros hab tört ki. Behorpadt gyönge melle zihált, két keze ökölbe volt szorítva, mintha ütni akarna vele retteneteset, nagyot. Ajkai akkor is mozogtak, mikor a hordágyra tették és értelmetlen, összefüggéstelen szavakat mormolt elhaló hangon, eltorzult arccal: — A harang... Üsd agyon... Megakar— 15 — nak ölni... Az isten... a pap... a kapitalisták... Bim... bam..., bim... bam... NEM LEHET. Tudnék magam is színesen regélni, Finom dalokban, mint a lehelet. De nem lehet. Milliók könnye, jaja, verítéke Kiált az égrel S mert sorsom az, hogy véreimet szánjam: Lehull a szárnyam... Tudnék mesélni tündérországról, Hol nem füröszti könny a szemet. De nem lehet. Csöndes rabok helyett beszélek, Amig csak élek, S ha a csatát százszor elvesztem: Élőiről kezdem. Tudnék dalolni lágy, pacsirta hangon, Virággal hinthetném be a telet. De nem lehet. A szenvedőknek én vagyok az atyja, őket siratja Lelkem. S ha bug a gyár kürtje: Fájdalmán sir belőle... Tudnék én is csak csillagokat nézni, Megostromolni a kéklő eget. De nem lehet. Az én helyem az itt lenn van, a földön. És bár megöljön A cifra latrok jóllakott csürhéje, Nem állok félre! Tudnék dalt-dalra remekbe faragni, Hogy palotákban lelnének helyet. De nem lehet. Az én dalom durván csendül az éjbe: Szikrázva, égve! Az én dalom, úgy mint az üllő hangja: A jövendő harangja... GYAGYOVSZKY EMIL.---------o--------JEREMIÁDOK. Ez a vergődés, bu és ez a láz Csak sajgó vad gyötrelmeket halász. A sok titok mezőn, légben, tavon Leigáz, elbusit és sírba von. A zsongó fény, mely fölrepül, lemegy, Zenével gyötri zsibbadt fülemet. — Ereimben átok és kin ered, Hogy csak nézem a suta szinteret. Hogy nem lehetek se gyökér se gát: Elborulnak nyűgöző éjszakák. Hogy tűnődöm csak — mig bűn s kin dagad A vágtató életen hallgatag. SZILÁGYI SÁNDOR.
