Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-05 / 42. szám
'•••••••••••A** ••••••••••• • «VW r ^ tö* S7F.PIRnnAI.OM V ••• **•••••••••••« • • • • • • • • •/ A V ••••••••••a • • 1 , ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••« Akik életben maradtak. Irta: JANE ROSE. Háborús dráma egy felvonásban. Az “Előre Képes Folyóirat” számára fordította: SZOMOR JÓZSEF. (Folytatás és vége.) OLGA: Erőseknek kell lennünk'Péter. Most pedig menjünk az állomásra. Meg kell vigyáznunk mindkét beérkező vonatot. Iván, jöjj azonnal, maga Péter maradjon, ...Óh Istenem, hogy fogja őt ez érinteni... Hogy? (Idegesen kezdi a különböző dolgokat' össze-vissza dobálni, úgy látszik nem tudja mit csinál.) Péter, Péter, legyen erős. Most nem szabad letörnie. Élve fogja őt látni. (Az utcai ajtó hirtelen felnyílik, két öreg paraszt Sándort hordágyon cipelve jelenik meg. Az ajtó közelében maradnak. Sándor- kissé felemeli fejét, szánalomraméltóan mosolyog, ... arcán a kifejzett szomorúság és a hosszan szenvedett fájdalom kinyomatával.) OLGA (felemelkedve): Oh, Istenem, mily hálásak vagyunk, hogy életben láthatunk! SÁNDOR: Életben? (Olga remegni kezd, keres valamit, amibe fogódzkodhassál Erősen küzd, hogy nyugodtnak tűnjék fel. Szája megrándul, mikor beszélni akar.) PÉTER (köhög és 'folytonosan homlokának izzadságát töríilgeti; végre sikerül kimondani): Fiam, oh, fiam! (Térdre esik, keresztet vet, imádkozni kezd. Iván mozdulatlanul maga elé mered.) AZ EGYIK PARASZT: Ne tartsatok bennünket itt. Oly sok nyomorék és sebesült van, akiket az állomásról haza kell vinni. A vasutak tömve vannak vélük. Mialatt itt vagyunk is kereshetnénk eg-y pár krajcárt. A MÁSIK PARASZT: Úgy van ez mint aratásnál, — ha nem sietünk. OLGA: Aratás. Úgy van: — aratás. Iván, Péter sietnünk kell’ mielőtt Zsófi jön. Néki nem szabad őt igy látnia. Vigyük Sándort a szobájába és fektessük az ágyába. SÁNDOR: Nem, nem; nem az ágyba, nem az ágyba. Már elég volt belőle. Ezen a helyen akarok maradni véletek. Hol van Zsófi?... és a fiú... P.ÉTER (felkel) : Sándor fiam, ’ az Isten megőrizte nékem. OLGA (lázas derültséggel): Zsófia rögtön itt lesz. Ültessünk ebbe a karosszékbe? Igen, igen, akár csak a régi jó időkben. (Péter és Olga óvatosan felemelik a blenkettel, mindenestül és a karosszékbe helyezik.) OLGA: Na most, kényelmes? (Göngyölgeti, igazgatja a blenkettet úgy, hogy a hiányzó lábszárak ne legyenek észrevehetők. Péter néhány pénzdarabot ad a parasztoknak, akik mélyen meghajolnak és kimennek a hordágygyal. Sándor sóhajt, közömbösen néz mindenkire.) SÁNDOR: Zsófia, hol van Zsófia? És a fiú? OLGA: Ne félj, rögtön itthon lesznek. SÁNDOR: Félni? Oh nem. Dolgozni, dolgozni kell... az emberek oly erősek... vas idegzetiiek... de nézz csak ide... most neki rugaszkodik... nem, most egy gomolyagban van a földön... a vér patakzik... roham és mindjárt... mindjárt én is véle leszek... ott leszek (mindnyájan borzadnak) ölj, annyit ölj, amennyit csak lehet, mielőtt téged ölnek meg. Ne sajnálj, ne busulj, ne bánj semmit. Oh, ez... ez az... (Száraz ajkait nedvesiti). Adj innom. OLGA: Megyek, csinálok néked egy teát. Én tudom, hogy milyen teát szeretsz. (A (belső ajtón keresztül kimegy. Sándor mind nyugtalanabb és nygtalanabbá válik, zsebében valami után kutat. Végre egy kis lapos üveget húz ki. Szánalomra méltóan, gyámoltalanul néz, mikor az üveg megvizsgálása után, azt üresnek találja. Iván és Péter erősen figyeli^ őt. Sándor észreveszi őket, reszket.) PÉTER: De drága fiam, hogy tudsz... akarom mondani, lehetséges ez?... ez... ez nincs megengedve? SÁNDOR: Mi... mi nincs megengedve? Nekem... nekem volt pénzem... Maga küldte nekem... én meg oda adtam nekik... mind... mind. PÉTER: Istenem! Istenem! Sohasem ittál egy cseppet sem életedben. Én oly büszke voltam rád., .én... SÁNDOR: Muszáj, meg kell tennie értem. Hozzon... hozzon... nem tudok nélküle lenni. Oh, apám, apám! Látja azok a borzalmak... újra visszajönnek hozzám... én... óh... óh... IVÁN:' Menjen, menjen a gyógyszertárba Péter, mondja meg, hogy miért akarja, fognak adni. (Péter remegő kezekkel és lesütött szemekkel elveszi az üveget. Csendesen kimegy. Sándor kimerültén visszahanyatlik, szemeit lecsukja, nehezen lélekzik. Lépések hallatszanak a haliból. Iván, aki lélegzetvisszafojtva bámult Sándorra, lábujjhegyen az ajtóhoz megyen, kinyitja és kilép. Kivülrőt sugdosás hallatszik. Végre újból megjelenik Zsófiával, némán inti Zsófiát csendességre. A sápadtság elönti Zsófia arcát. Kényszerült merevséggel folytonosan Sándorra néz. Sándor kimereszti szemét, reszketés szalad végig a testén, ajkai mozognak, de egy hang sem hallható. Megh kenve felül.) SÁNDOIJ: Apám! (Hangja érdes. Száraz ajkait további nedvesiti.) IVÁN (hozzá hajolva) : Atyád rögtön itt lesz véle. Küldjék az orvosért? SÁNDOR (megvetéssel) Az orvosért? Minek? Adj inni vagy... IVÁN (hízelegve): Sándor, itt van Zsófia, nem akarod őt látni? SÁNDOR: Zsófia, feleségem. Óh, óh... tartsd viszsza... vigyázz... vigyázz fiunkra... ne hagyd őt menni ... vagy... ZSÓFIA (megváltozva és hirtelen mesterkéltséggel Sándorhoz megy, letérdel előtte, kezét csókolja, mormog.) Férjem, az én hősöm. Fiad büszke lesz rád! SÁNDOR (remegő ajakkal) Oh, Zsófia, Zsófia... borzasztó..., vigyázz... fiunkra, a fiunkra. (Olga megjelenik a teafőzővel. Az oldali asztalra teszi. Iván inti őt, hogy csendes legyen. Mintha most venné Sándor először észre Ivánt.) Iván, te is ott voltál? Szegény Iván! ZSÓFIA (akinek arcát mély bánat, szomorúság öntötte volt el, hirtelen sugárzó diadal kifejezésével): Iván nem volt oly szerencsés, hogy vérét onthassa hazájáért. OLGA (szomorú mosollyal) : Csak egy maga-csinálta nyomorék. (Péter belép. Sándor, aki eddig hátradőlve szemhéjait összecsukva feküdt a széken, sietve felül.) ZSÓFIA: Sándor, drágicám, csillapodj le. (Sándor durván ellöki őt magától.) SÁNDOR: Apám. (Péter kiveszi az üveget zsebéből és átadja néki. Sándor őrült sietséggel kap utána és gyorsan felhajtja. Zsófia borzadálytól eltelve egy székre roskad. Észreveszi a földön heverő táviratot, felveszi és elolvassa. — 13 —
