Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-17 / 35. szám
Adatok a gyermekneveléshez llllllllllllll! T e r m észetmegismerés A MAI ISKOLA még nem jutott el odáig, hogy a gyermekeket a valósággal meg tudná ismertetni. Az iskola sok nagy hibája mellett ez a legnagyobb a mi szemünkben. Odáig már eljutottunk, -hogy a holt matéria helyett, ahol lehet, szemléltetve tanítunk. De ott még nem tartunk, hogy a gyermek az életet — a múltat és jelent — magából az életből ismerné meg. Fü, ifa, ásvány, virág, állat, táj, szobor, — mindez képből, vetítésből, lencse alól, preparálva,, lenyomatból vagy spirituszból ismeretes előtte — és mindez valóban nagy haladottság a régi betűből való megisme rés után — de még nem minden. A nagy lépés, a >végső konzekvencia az volna, -hogy a gyermek az élet tudását magából az életből kapja és benne élvén az őt környékező világban, öntudatosan át is élje ezt a világot. Hogy a világ: a természet, a város, a nép, a hegy, a viz, a fa, az épület, a temető, a szobor szólni tudjon hozzá, gondolatokat keltsen benne, kapcsolatokat teremtsen egyéb meglátásaival és az életet kicsiny agyveleje élő valóságban kapja leidolgozásra. Nem uj ez a vágy. Rousseautól Spencerig és a mai pedagógusokig mindig ezt az empirizmust hirdették az emberiség nevelői. De mentül jobban eltávolodott a kultúra magától a természettől, annál tiehezlebb volt megtalálni a kettő közt a kapcsolatot. Áthidaló ut sokféle -kínálkozott, a pedagógusok kutatták is eleget,, találtak is eleget, de az iskola és a szülő nagyonis kényelmes s nagyonis konzervai-v. Könnyebb a gyereknek szóval jellemezni vagy kitömve bemutatni a vadgalambot, mint az erdőbe kivinni. Könnyebb képről megismertetni egy gótikusán ívelt templomot, mint magát az épületet természetben bemutatni. Ma már tehát — főképpen, mikor a természetről és az emberi kultúra alkotásairól van szó — nem elégedhetünk meg a puszta szemlélettel. A “szemléltető oktatás” — azt lehetne mondani — már túlhaladott álláspont. S ma, amikor a legmodernebb pedagógiában a “munkára való nevelés” lett a jelszó, az ismeretszerzés igazi nemének is azt tartjuk, amelyhez a tárgyaknak, a dolgoknak bizonyos megmunkálása árán jutott a tanuló. Világosabb, tisztább ismerete lesz a hangyák életéről annak, aki erdei -odvaikban figyeli meg őket, mint annak, aki -csak képről ismerkedik meg velük. S a tapasztalatszerzés, az utazás, a -természettel való barátk-ozás, egyszóval az empirizmus,, amelynek Montaigne-től egészen napjainkig annyi szószólója volt az emberiség nevelői közt — olyan forrása az ismeretek gyűjtésének, amely a könyv- és képek-nyujtotta ismereteknél becsesebb. S nemcsak a cél, nemcsak maga az ismeret fontos itt, hanem az ut is, amelyen hozzája jut az ember. A megfigyelés és a kísérletezés, ezek az igazán természettudományi módszerek maguk szinte értékesebbek birtokosuk számára, mint az eredmények, melyeket az egyén elérhet velük. Épen azért, akik megmutatják e -módszereket, akik használatukba, praktikus alkalmazásukba bevezetik az embereket, azok a legértékesebbek a gyakorlati nevelés szempontjából. S ez az ok, amely miatt a világ méltán kiváncsi lehet, miként neveli ez vagy amaz a tudós a gyermekeit, miként alkalmazza elveit a saját családja körében, miképen tudja az elméletet a gyakorlati valóság talajába ültetni és virágzásra hajtani. Aki az iskolával szemben bizalmatlan, a házi nevelésben fogja mintáját adni annak, amivel egész és befejezett emberré válhat egy gyerek. S aki meg akarja mutatni, hogy az életnek több alakitó és nevelő ereje van egy serdülő lélekre, mint minden oktatásnak, annak elsősorban magát az életet kell hatni engedni, magát a természetet szerződtetni házi tanítóul. Nos, ha az ember a pedagógus büszke vallomásait olvassa, aki fiait bevezeti az Ígéret és a tudás földjére, valóban oly tanulságokkal gazdagszik, amely vonzóak és kecsegtetők. Egy nagyvárosi apa példája áll előttünk, akinek dolga, gondja, ügye, baja a mienk is, de akinek féltő szeretete és óvatos nevelése is kell, hogy hasson ránk. Egy apát látunk és két fiút és a sorok betűin keresztül sugárzik az a -családi melegség, mely a családot egy kis köztársasággá forrasztja össze. Itt nincs egyeduralkodó apa és szolgai alárendeltségben élő gyermekek, itt nincs más szülői akarat, mint ami közakarat, it-t ez az ideális családi élet a kapocs, melyben minien tag barátságban él egymással. Alig két éves a gyermek, mikor “munkába veszik.” De nem, nem “munkába veszik”, mert ez duriva, -hamis -szó, holott épen ellenkezőleg: engedni kell a gyermeket hajlandóságai szerint fejlődni. Libe ralizmus kel minden neveléshez, a gyermek egyéniségének tisztelete — min-t Ellen Key mon-daná. Nem a gyermeket kell megmunkálni, hanem -teret adni neki a munkához. Hogy ne csak lásson, halljon és tanuljon, de — okkal-móddal — a kedve szerint is élhessen, élhesse a maga életét, a neki való életet. Nemcsak látni és hallani kell megtanulni, hanem még mielőtt ehhez hozzászokik, már tapintson is. “Tapintási órákat kell adni a gyereknek!” Mert -fogalmaink hidegről, melegről, hegyesről, tompáról, távolságokról és felszínekről csak egy hosszú tapintási gyakorlat -után állapodnak meg és -ha -az ember látja, menyire természetes a gyermekben a megfogás vágya és hogy mégis milyen kevés ember tud egy képet, egy kottát jól, törés, gyürés és piszkolás nélkül -megfogni, vagy forgatni — észreveszi, hogy a nevelés e részben mennnyire hiányos. Az apa igazi gyönyörűsége azonban csak ott kezdődik, mikor a kis agyvelő elkezd öntudatosan dolgozni, úgy a harmadik esztendő táján. A gyermek szűk világát, amelyet érzéki észrevételekből már ismer, amelyet már látott, hallo-tt és tapintott, kezdi neki lerajzolni papírra. A természet, a dolgok, melyek körülveszik, a kés, a villa, a szappan, a baba, a fa, a locsoló, a kutya, ekkor vonulnak fel egymásután a ceruza nyomán -a papiroson előtte, az apa varázsolja elő, a gyermek pedig mosolyogva nézi. Egy-egy esebeli vasorru bábáé, egy elképzelt -holdbéli utazás, egy régebben látott vizhordó szamár -száz és száz sejtelmet éleszt fel, emlékeket idéz vissza és formákat tisztit meg a ködös felejtéstől. Majd egy komolyabb visszaemlékezést örökítenek meg, az első jószivü cselekedetet, amikor a gyermek alamizsnát adott egy kis koldusgyereknek. Ennek erkölcsi értéke van. A rajzok összegyűjtésének, albumba ra kásának pedig biztató célja: további munkásságra és gazdaságos gyűjtésre való serkentés. A gyermekek a gyűjtésen keresztül szokják meg a takarékosságot és a szép képeken keresztül fejlődik ki Ízlésük, amely lassanként biztos irányt a-d kiválasztó-képességiiknek. És még így kényszer, parancs és erőltetés nélkül, úgyszólván játszva kóstolnak bele a művészetbe, lassanként megérnek a tanulásra. De még nem kerülnek az iskolába, nyolc-tiz éives korukig hadd élvezzék szabadságukat és a rendszeres tanulás éppen legbájosabb gyermekségük éveiben ne gyötörje őket testileg-lelkileg. Addig csak az apa és a házitanitó könnyed tanítása készítse őket elő a rendszeresebb munkára, addig tanulják meg azt a kevés Írást, olvasást, számolást, amelyre szükségük van s az Írás előtt a rajzolás, előbb a nagy, majd a kis betűk rajzolása, tanítsa meg őket az olvasásra. Mindebben ösztöneiket kell nyomon követni, az ösztnönöket, amelyek a kellő időben jelentkeznek, kíváncsiság, kérdezősködés, tudásvágy -formájában és egyetlen gyereket sem hagynak soká tudatlanságban. Amit a nagyobbik már megtett, ugyanazt az utat fogja pár év múlva megtenni a kisebbik fiú is. Uj könyvet, képeket ő már nem kap. A bátyjáról marad rá minden. Mert tépni, szakítani, rongálni a gyereknek nem szabad. Ha -egy cserebogarat el akar taposni, egy virágot le akar tépni, az apja megkérdi tőle, hogy tud-e helyette másikat teremteni. S a gyermek megérti, ;-hogy gyönyörködni kell abban, ami van. — 7 _
