Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
És mert készen van és mert ha nincs készen, ügy hiába volna 'felsorolnom minden okot, a mely mellettem szól, egyszerűen megkérdezem: szeret-e engem és akar-e hozzám feleségül jönni? Igen, vagy nem? (Hallgatás.) A férfihang: Ha nemet mond... Istenem... újra elutazom. Ha igen, rögtön felmegyek magához. Akkor, igaz, látom majd az arcát. De akkor már túl lesz azon, a mi, gondolom, a legnehezebb: elszakítani mindazt, a mit ez az igen elszakít és különösen beismerni mindazt, a mit beismer. Akkor már túl lesz rajta. Mondja 'hát, hogy igen. Mondja hát, drága szerelmem. Mondja, hiszem nem látom az arcát. Piruljon el, és mondja, hogy igen. A női hang (többször meg akar szóalni, de mindig újra abbahagyja). A férfihang: Kérdezem még egyszer: szeret-e engem és akar-e hozzám feleségül jönni, igen, vagy nem? A női hang (nem szól.) A férfihang: Igen, vagy nem? A női hang (nagyon halkan): Igen. A gazdasági viszonyok A SZOMSZÉD: Biró uram folyton csak tanul magába! Mit ir most az újság? Mi hir a világba? A BÍRÓ: Hát biz nem nagyon jó! Sírnak oldalhosszat Hogy a gazdasági viszonyok most rosszak. A SZOMSZÉD: Ne mondja! Cö-cö-cö! Ezt se hittem volna! És miiül romlott el adta sok viszonyja? A BÍRÓ: Balga ember kelmed, hogy nem érti eztet! Nem is tóm ép ésszel ilyet, hogy kérdezheti A legfrissebb körte el miért is asszon ? Ifjú menyecskéből miért lesz vén asszony? Deli hátas lónak mért rogy meg a teste? És kelmed is szomszéd, miért lett vén kecske? A SZOMSZÉD: Hát csak azért, mert az már az élet sorja! Minden malac végül megérik a torra! A BÍRÓ: Nohát lássa szomszéd, pont igy van ez épen Most a gazdasági viszonyok körében. Egy darabig birja, de azután végül A legfiatalabb viszony is elvénül. Ami szép volt rajta az idő őrié meg, Kelletheti magát, de kell a fenének... Hát ezért jajgat az újság órák hosszat, Hogy a gazdasági viszonyok most rosszak. A SZOMSZÉD: Hát bizony ez baj, baj! Magam is aszondok! De ha jól megaplikálom nem bántanak gondok, Mert a gazdasági viszonyok ha rosszak, Azért még nem muszály, hogy fejet horgasszak. Mert ha jó a termés szőlőben, búzában, Hogyha a gyesznómon jó araszos háj ‘van, Ha tejel a tehén, ha gyapjas a birka, Ha egy kis pénz is van ezüstbe, papirba, Hogyha van fütőfám az udvar aljában, Ha serceg naponta pecsenye a tálban, Ha pincémben bor van, hombáromban éleit, — Akkor én a gazdasági viszonyok nélkül is — valahogy megélek! A BÍRÓ: Hájszen szó, ami szó... Van valami benne! A SZOMSZÉD: Biró uram még csak egy kérdésem lenne: Mi az a gazdasági viszony általában? A BÍRÓ: Tudja a nyavalya! Én még sohse láttam. N. E. Az öreg rőzsegyü’tő asszony. Gondolataimba merülve ültem a falusi ház kapuja előtt egy pádon. A távolban egy öreg anyóka totyogott. Sűrűn hajladozott le, felemelt és kötényébe rakott valamit. Apró ifadarabkákat keresgélt... Mily szegénység! — gondolám. Számítva rá, hogy nemsokára padomhoz ér, egy pénzdarabot dobtam le, hogy majd ráakadjon. Örültem, a mint lépésről lépésre közeledett az ajándékhoz, melyet a véletlen révén neki szántam. Csakhogy a rőzsegyüjtő asszonyok meg az üstökös csillagok között különbség van. Ez a csillag más pályát irt le, mint a melyet én számítottam és már féltem... — Asszonykám! — Hallom. — Olyan buzgón keresgélsz... azt hiszem amott fekszik valami! Felém se fordult és gyűjtögetve haladt tova. Egész természetesen, ö rozsét gyűjtött a fák között s a mit én akartam neki mutatni, az a gyaloguton feküdt. Azon pedig nem volt, a mit ő keresett: fa. Valószínűleg azt hitte, gúnyt űzök belőle. — Valóban, igazán, asszonyákám... Jöjjön csak erre kifelé. j\zt hiszem;, tényleg fekszik itt valami... még pedig úgy látszik, ohgy pénz... — No... ha annak nézné, bizonyára felvette volna kend saját magának! Erre felvettem a pénzt, odavittem neki és elszomorodtam, hogy ez az öreg aszszony olyan kevés jó emberrel találkozott egész életében. VERŐFÉNYBEN I. Az elhalt nyárnak hazajáró lelke, A verőfény játszik az ablakon. A szoba csupa sugarakkal telve, A nap csókja itt ég a falakon. Az ócska tájképek is úgy ragyognak, Hogy szinte fáj, mert ott az a keret, És pipacsos mezőnek, völgynek, dombnak, Határa, útja mért szegett. A puha pamlagon elheverésznek, Arcom úgy sütkérezik a napon, S apró szilánkjai az őszi fénynek Táncolnak széken, ágyon, asztalon. És nemsokára jégvirágok nyilnak, És simák kint az északi szelek. És nemsokára holt álomba ringat A szálló idő engemet... II. Kicsi szobám, te meghitt, puha fészek, Más lesz majd akkoron a te lakód. És falaidra jönnek majd uj képek, Ki tudja, újabb festőktől valók. A bútor más lesz, a nippek is mások S ki itt hever süppedő pamlagon, Tán máskép fogja látni a világot Ilyen verőfényes napon. Minden megváltozik e kis szobában, De kivül a ház képe megmarad. Az ablak alatt, úgy julius tájban, A piros rózsák is kihajtanak. A kert fáin körték, barackok, almák, Megérnek majd a termődus napon. Bolond szivem — óh minek is siratnád, Hogy azt immár nem láthatom. Nagy bucsuzás az egész emberélet, A mával feledjük a holnapot. Iramlanak a hónapok, az évek S ki ma még él, holnap talán halott. PETERDY ANDOR. — 14 —
