Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
ezt ön is látni fogja, mihelyt megvizsgál. Hogyan jutattam hozzá, nem tudom. Egész életemben mindig olyan egészséges voltam,, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha ön meg nem gyógyít, végem van. A Halál beszélgetése alatt mind jobban összeesett. Viszont a tanár egyre jobban gömbölyödött és dagadt. Ha egy elfogulatlan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és félelmetesebb lénynek. És most a tanár megint vidám és fürge és kellemesen izgatott lett. Az ördögbe is, nem utolsó eset, amikor a Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség lehet az, amely ebbe az évezredek óta pusztító öreg emberkébe diadalmasan belefuródott? És micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy kerekednék abból, ha a Halál meghalna. És micsoda szenzációs és világrenditő esemény volna az, ha ő a Halált meggyógyítaná! Dr. Morbidusz alig fért a bőrébe. — Türelem, kegyelmes uram, türelem, — mondta vigan és jókedvűen dörzsölgette a kezét — nem kell kétségbeesni. Mindjárt megnézzük, mi a baj! A Halál csüggedten,, fásultan meredt maga elé. A tanár intésére a lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat és levetkőztette, mint egy kis babát. Az összeaszott emberke igy meztelenül még kómikusabb volt, mint elébb a biborköntösben. Dr. Morbidusz mohón nekiesett a betegnek. Körültapogatta, körülszaglászta, benézett mindenhová, ahová csak benézhetett. Az arca eközben egyre nyájasabb lett, mig lelke mindjobban elkomorodott. — Semmi baj, semmi baj, — mondta aztán vigan — jelentéktelen kis operáció az egész. Egy óra múlva kutyabaja a kegyelmes urnák. Magában pedig igy szólt: — A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lápét, a máját é« az epéjét. Még igy is kétséges az eredmény. .. A Halál fölcsillanó reménynyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét, a műszereit szedte elő a nagy kézi táskából, vizért, törülköző-kendőkért szalajtotta a lakájt. — Vájjon kibirom-e az operációt? — aggodalmaskodott a Halál. — Gyerekjáték az egész. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Balkézzel csinálom. A betegeim Bársonykéznek neveznek. — 'Bársonykéz! — ismételte a Halál. — Ez a név tetszik nekem. Jó név. — Meg is érdemiem, majd meglátja a kegyelmes ur. Mindenesetre elaltatom egy kicsit. — De kibirom-e a narkózist? Fölébredek-e utána? — No de kegyelmes uram!... A Halál maga is elszégyelte magát a gyávaságáért és belenyugodott abba, hogy dr. Morbidusz elaltassa. Elaludt. A tanár kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált. — Kezemben vagy gazember — ez cikkázott át az agyán — ha akarom, véged van. Csak egy hajszálnyit kell tévednem és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot. De azután meggondolta a dolgot: —■ Ez talán még sem illik. Végre is beteg, szegény. Beteg, aki az életét rámbizta. Én nem lehetek az ő birája és hóhéra. Nekem úgy kell vele bánnom, mint akármelyik más jól fizető, előkelő beteggel. Meg fogom menteni. És fölemelte a kését. De még most sem vágott. Nagyon izgatott lett. — őrültség volna — mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult és a feje zúgni kezdett — őrültség. Soha többé erre nem lesz alkalmam. Megmenteni ezt a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem és eltegyen láb alól? Nevetséges! Élni fogunk, mindannyian örökké fogunk élni, mihelyt ez meghal. És meg fog halni. És most, erős és biztos kézzel kettőt vágott a Halálon. Azután föléje hajolt és gyelte. A Halál többé nem mozdult. Meghalt. A tanár nyugodtan megmosta a kezét. — Fájdalom, a dolog nem sikerült — mondta a lakájnak, aki mereven állt az ágy lábánál — a kegyelmes ur meghalt. Az epéje... de hiszen ezt maga úgy sem érti. Sajnálom, hogy igy történt. Talán ha előbb küldenek értem... Közömbösen, nyugodtan beszélt, mig belül ujjongott a boldogságtól. Egy pillanatig sem tudta magát gyilkosnak; úgy érezte, hogy nem bűnt, hanem nagyszerű és minden időkre szóló jó cselekedetet követett el. Hallotta az egész élni vágyó világ örömrivalgását; látta magát képekben, szobrokban, interjúkban és tudományos munkákban megörökitve. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a népek milliói ünnepük, hogy királyok és pápák kézicsókra járulnak eléje. A lakájnak is, úgy látszott, mindegy volt a dolog. Szolgálatkészen fölsegitette dr. Morbiduszra a több személynek is elegen dő bundát és lekisérte a folyosón, a csigalépcsőn a hintóhoz, amely feketén és mozdulatlanul várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, ez pedig zajtalanul elindult a hegyiuton lefelé. Dr. Morbidusz a jól végzett munka öntudatával gyújtott rá egy újabb szivarra és elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdagság, halhatatlanság... ezt viszi haza az éjszakai kirándulásról. Hirtelen azonban élénk tülkölés hangzott föl és a hintó megállt. Dr. Morbidusz nyugtalanul nézett ki az ablakon. Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Árnyalakja kékes-fehér fényben izzott, jobbjában véres pallós lángolt. — Bocsánat, tanár ur — mondta az óriás komoran — meg tetszett feledkezni a honoráriumról. Ezzel egy nagy lepecsételt levélboritékot nyújtott ár dr. Morbidusznak, aki kíváncsian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne. — Ah, igazán nagyon kedves — mondta a tanár meghatot-tan — nagyon szépen köszönöm. — Én köszönöm a tanár ur szives fáradozását — udvariaskodott az óriás — elég szomorú, hogy eredménytelen maradt... — Bizony, bizony — csóválta fejét dr. Morbidusz — az öreg kissé elhanyagolta a dolgot. — Én is mindig mondtam a papának... Dr. Morbidusz megdermedve nézett az óriásra: — Ah! Ön... ? — Igen — mondta az óriás egyszerűen — fia vagyok. Most én veszem át az üzletet. Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt dr. Morbiduszt a fogat hazaszállította a városligeti szanatóriumba. T elefonbeszélgetés. Irta: BÍRÓ LAJOS. A férfihang: Halló! ... Halló!... Halló! A női hang: Halló, ki beszél? A férfihang: Halló, kezét csókolom. Én vagyok! (Meg akarja mondani.) A női hang (ráismert a hangjára, közbevág): Oh, maga az? (Ez a meglepetés és az öröm felkiáltása volt. Ismétlődik, de most már halkabban és elgondolkozva, szinte neheztelve.) Maga az? A férfihang: Én vagyok (Kis szünet. Zavarodottság. Csend. Csak a telefon zug:) A női hang: Hát visszajött? A férfihang: Vissza. (Ismét szünet. A telefon zug.) A férfihang (nagy lendülettel): Otthon van az ura? A női hang: Nincs. A férfihang: Akkor nem is jön haza esténél előbb? A női hang: Nem. — Micrt? (Szünet.) Miért kérdezi? Üzenni akar neki valamit? (Szünet.) Vele akar beszélni? A férfihang: Ellenkezőleg: magával. A női hang: ? ? A férfihang: Még pedig sokáig. És nem akarom, hogy az ura megzavarhassa ezt a beszélgetést. A női hang: A férfihang: Igen. (Nagy lélekzetvétel.) Azt akarom tudniillik magának mondani... arra akarom tudnillik megkérni (Még na — 12 —
