Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-09-03 / 33. szám

ezt ön is látni fogja, mihelyt megvizsgál. Hogyan jutattam hozzá, nem tudom. Egész életemben mindig olyan egészséges voltam,, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha ön meg nem gyógyít, végem van. A Halál beszélgetése alatt mind jobban összeesett. Viszont a tanár egyre jobban gömbölyödött és dagadt. Ha egy elfogulat­lan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalma­sabb és félelmetesebb lénynek. És most a tanár megint vidám és fürge és kellemesen izgatott lett. Az ördögbe is, nem utolsó eset, amikor a Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség lehet az, amely ebbe az évezredek óta pusztító öreg emberkébe diadalmasan belefuródott? És micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy ke­rekednék abból, ha a Halál meghalna. És micsoda szenzációs és világrenditő ese­mény volna az, ha ő a Halált meggyógyí­taná! Dr. Morbidusz alig fért a bőrébe. — Türelem, kegyelmes uram, türelem, — mondta vigan és jókedvűen dörzsölget­­te a kezét — nem kell kétségbeesni. Mind­járt megnézzük, mi a baj! A Halál csüggedten,, fásultan meredt ma­ga elé. A tanár intésére a lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat és levetkőztette, mint egy kis babát. Az összeaszott ember­ke igy meztelenül még kómikusabb volt, mint elébb a biborköntösben. Dr. Morbidusz mohón nekiesett a beteg­nek. Körültapogatta, körülszaglászta, bené­zett mindenhová, ahová csak benézhetett. Az arca eközben egyre nyájasabb lett, mig lelke mindjobban elkomorodott. — Semmi baj, semmi baj, — mondta az­tán vigan — jelentéktelen kis operáció az egész. Egy óra múlva kutyabaja a kegyel­mes urnák. Magában pedig igy szólt: — A végét járja. Ha meg akarom men­teni, ki kell operálnom a lápét, a máját é« az epéjét. Még igy is kétséges az ered­mény. .. A Halál fölcsillanó reménynyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét, a műszereit szedte elő a nagy kézi táská­ból, vizért, törülköző-kendőkért szalajtotta a lakájt. — Vájjon kibirom-e az operációt? — ag­godalmaskodott a Halál. — Gyerekjáték az egész. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Balkézzel csinálom. A betegeim Bársonykéznek neveznek. — 'Bársonykéz! — ismételte a Halál. — Ez a név tetszik nekem. Jó név. — Meg is érdemiem, majd meglátja a kegyelmes ur. Mindenesetre elaltatom egy kicsit. — De kibirom-e a narkózist? Fölébre­­dek-e utána? — No de kegyelmes uram!... A Halál maga is elszégyelte magát a gyávaságáért és belenyugodott abba, hogy dr. Morbidusz elaltassa. Elaludt. A tanár kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált. — Kezemben vagy gazember — ez cik­kázott át az agyán — ha akarom, véged van. Csak egy hajszálnyit kell tévednem és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot. De azután meggondolta a dolgot: —■ Ez talán még sem illik. Végre is be­teg, szegény. Beteg, aki az életét rámbizta. Én nem lehetek az ő birája és hóhéra. Ne­kem úgy kell vele bánnom, mint akár­melyik más jól fizető, előkelő beteggel. Meg fogom menteni. És fölemelte a kését. De még most sem vágott. Nagyon izgatott lett. — őrültség volna — mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult és a feje zúgni kezdett — őrültség. Soha többé erre nem lesz alkalmam. Megmenteni ezt a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem és eltegyen láb alól? Nevetséges! Élni fo­gunk, mindannyian örökké fogunk élni, mihelyt ez meghal. És meg fog halni. És most, erős és biztos kézzel kettőt vá­gott a Halálon. Azután föléje hajolt és gyelte. A Halál többé nem mozdult. Meg­halt. A tanár nyugodtan megmosta a kezét. — Fájdalom, a dolog nem sikerült — mondta a lakájnak, aki mereven állt az ágy lábánál — a kegyelmes ur meghalt. Az epéje... de hiszen ezt maga úgy sem érti. Sajnálom, hogy igy történt. Talán ha előbb küldenek értem... Közömbösen, nyugodtan beszélt, mig be­lül ujjongott a boldogságtól. Egy pillanatig sem tudta magát gyilkosnak; úgy érezte, hogy nem bűnt, hanem nagyszerű és min­den időkre szóló jó cselekedetet követett el. Hallotta az egész élni vágyó világ öröm­­rivalgását; látta magát képekben, szobrok­ban, interjúkban és tudományos munkák­ban megörökitve. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a népek milliói ünnepük, hogy királyok és pápák kézicsókra járulnak eléje. A lakájnak is, úgy látszott, mindegy volt a dolog. Szolgálatkészen fölsegitette dr. Morbiduszra a több személynek is elegen dő bundát és lekisérte a folyosón, a csiga­lépcsőn a hintóhoz, amely feketén és moz­dulatlanul várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, ez pedig zajtalanul elin­dult a hegyiuton lefelé. Dr. Morbidusz a jól végzett munka ön­tudatával gyújtott rá egy újabb szivarra és elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdag­ság, halhatatlanság... ezt viszi haza az éj­szakai kirándulásról. Hirtelen azonban élénk tülkölés hangzott föl és a hintó megállt. Dr. Morbidusz nyugtalanul nézett ki az ablakon. Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Árnyalakja kékes-fehér fényben izzott, jobbjában véres pallós lángolt. — Bocsánat, tanár ur — mondta az óriás komoran — meg tetszett feledkezni a ho­noráriumról. Ezzel egy nagy lepecsételt levélboritékot nyújtott ár dr. Morbidusznak, aki kíván­csian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne. — Ah, igazán nagyon kedves — mondta a tanár meghatot-tan — nagyon szépen kö­szönöm. — Én köszönöm a tanár ur szives fára­dozását — udvariaskodott az óriás — elég szomorú, hogy eredménytelen maradt... — Bizony, bizony — csóválta fejét dr. Morbidusz — az öreg kissé elhanyagolta a dolgot. — Én is mindig mondtam a papának... Dr. Morbidusz megdermedve nézett az óriásra: — Ah! Ön... ? — Igen — mondta az óriás egyszerűen — fia vagyok. Most én veszem át az üzle­tet. Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt dr. Morbiduszt a fogat hazaszállította a város­ligeti szanatóriumba. T elefonbeszélgetés. Irta: BÍRÓ LAJOS. A férfihang: Halló! ... Halló!... Hal­ló! A női hang: Halló, ki beszél? A férfihang: Halló, kezét csókolom. Én vagyok! (Meg akarja mondani.) A női hang (ráismert a hangjára, közbe­vág): Oh, maga az? (Ez a meglepetés és az öröm felkiáltása volt. Ismétlődik, de most már halkabban és elgondolkozva, szinte neheztelve.) Maga az? A férfihang: Én vagyok (Kis szünet. Zavarodottság. Csend. Csak a telefon zug:) A női hang: Hát visszajött? A férfihang: Vissza. (Ismét szünet. A telefon zug.) A férfihang (nagy lendülettel): Otthon van az ura? A női hang: Nincs. A férfihang: Akkor nem is jön haza es­ténél előbb? A női hang: Nem. — Micrt? (Szünet.) Miért kérdezi? Üzenni akar neki valamit? (Szünet.) Vele akar beszélni? A férfihang: Ellenkezőleg: magával. A női hang: ? ? A férfihang: Még pedig sokáig. És nem akarom, hogy az ura megzavarhassa ezt a beszélgetést. A női hang: A férfihang: Igen. (Nagy lélekzetvétel.) Azt akarom tudniillik magának mondani... arra akarom tudnillik megkérni (Még na — 12 —

Next

/
Thumbnails
Contents