Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
S ha Erdélyt elveszik? Irta: ADY ENDRE* Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennuskardok kormányozzák a világ-serpenyőt, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé. Minden elé, ami akár bennünk rekedt (babonák, akár humánus, szép idulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tőrt szegezhetnek tulbizakodó hitünk nek és életünknek. Gyermekségem leg furcsább fényű emléke, édes apánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor : “n o, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz”. Mi csak olyan Erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek mint Transylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogy is a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzvasutra se gondoltunk egy uj, panamás, rossz, göübe vicinális vasút nehéz dolgai folytán és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket, ő ifjuságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdélyimádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba. Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan ittott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán Leközöljük a jeles magyar író, Ady Endrének ezt a kis írását, ahogyan ő — aki otthon átéli a háborús életet — látja a helyzetet. Aktuálissá lett a cikk, mert az orosz invázió elsősorban — Románia révén Erdélyt fenyegeti. kerüljünk vissza. Elmaradt a szép ut, mi, a fiuk fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünlc a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánkképpen. Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letöröltem s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkudozás sorsom s a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretetjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el komoly tréfámat: — Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramaros-Szigetig is, a magam külön házacskáját szintén, de nem hal-e majd ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül, s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt? Alig néhány évvel ezelőtt, mikor épen a modern, nyugati kultúra embereitől várhattam mindent, ami megértésiben kapható, s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebből. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét; valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlödéses korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszályból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó — 9 — is, s Magyarország pedig — nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczy-szellemüek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt s török-mentes nagyurainál, de igaz saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például biblia-fordítást magyar fejedelmek által kaptak. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török-hódoltság idején több lakosa volt, mint az ugynevett, s nem volt Nagy-Magyarországnak. Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leirom, hogy Erdélynek külön lelke van s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térkép változtatások két emlőről szakítanának le két iker-gyermeket. a magyart és románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magvarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militari s világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyitni bennünket. Rongyolt és csak nem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleorditott, tiport a nagy kultúrájú ron tás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kisértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázit ja föl a vad haza-politika s hazátlanná tenne két szerencsétlen s fölszabadulásra joggal váró nációt. Beszéljünk-e a Romániáiba olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképen otthontalanabb sorsa volna a ma erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek mint én, kinek csak Erdély-babonája tulnagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj. Mikor jön el az az idő, hogy fölszabadító munkánkkal, toválbb munkálkodhassunk nemzettelen népboldogságokért? A veszélyben forgó Erdély Marosmenti vidékének egy kedves, otthonias képe. A férfiak elmentek a háborúba, elestek vagy nyomorultul, csonkán fetrengnek valahol a kórházakban, de a falu asszonyai, a városszél szegény népe tovább kijár a Maros partra sulykolni, beszélgetni.
