Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
Egy világhírű iró. (Bernard Shaw és a történelmi materializmus drámája.) B ERNARD SHAW nem marxista. Az osztályífafc-clméletet nem érti. Ebben is az angol viszonyok növeltje: fabianizmus fölülről és unionizmus alulról jelzik forradalmiságának keretét. Szocialista, de a kontinens elméletét részben nem érti, részben megtagadja. De mig a doktrínát elutasítja, a kritikában annál inkább egyezik vele. Nem tagadja tehát a problémát, hanem a tényleges .fejlődés anyagi tényét fel nem ismervén, szükségkép utópista és az is a legsötétjiböl, az egyéni álmodozók közül való. A gondolkodó Shawval foglalkozva meg kell állapítani, hogy színműírói lényege és nagysága az, hogy nem elméletet ad, nem rendszerez és nem ép it, hanem kritizál. Boncol és leír. És éppen azt akarjuk kimutatni, hogy egy szempillantással olyan meglátásokat teremtett, amelyek saját gondolatainak teljes cáfolatát tartalmazzák. Az a sejtés, amellyel laza drámai alkotásait felépítette, különös módon élesebben látott, mint az öntudatos elemzés, amellyel rendszerét megalkotta. Szépirodalmi működését teljesen a mai rend birálata tölti ki. E tartalmi egység még a műfajt is tagadó ridegséggel tűnik ki minden Írásaiból. Aforisztikus színmüve csak több dramatikus lehetetlenség. De sem ez, sem az nála nem műfaj. Wilde azzal szórakoztatja a burzsoát, hogy színes és gazdag értékítéletek végnélküli és meg lepő lehetőségeit sziporkáztatja előtte, de a döntő pillanatban idegesen összeszoruló zsebét suttyomban megnyugtatja a bűvész, aki oda súgja: “Nem láng ez, csak tűzijáték. Ez mind lehetetlenség: nem igaz!” Shaw aforizmája nem tüzes krizantém-eső, hanem “béka”, nyomában kénes bűz és a vigyorgó Mefisztofelesz hencegését halljuk: “íme, mi minden képtelen és lehetetlen, és mégis igaz!” Mert a paradoxon Shaw művészetének nem stilusa, hanem tárgya. Hogy ez miért van így, megmagyarázza azt Shaw drámája. Az is csak látszat. Mert nem dráma az, ami nem az egyén cselekvésre érett akaratát tárgyalja, amelyben a vezetést nem a “személyek” íviszik, hanem az “idő” és “szintér”. Már pedig Shawnál az egyén nem kezdeményez, nem alakítja a viszonyokat, amelyekkel harcra kelve győz vagy elbukik. Az “egyén” nála legtöbbnyire bugris, aki kényelmes nézetekkel (ideológia) kipárnázott kerevetén az életnek, annak nyugodalmát élvezni akarja és sohse bolygatja ö a “viszonyokat”, ha csak a “viszonyok” neki békét hagynak! De a viszonyok valamely bonyolulás következtében alkalmatlankodni kezdenek. Szokatlan és kényelmetlen alakot öltenek: a “nézet” csak alkalmazkodik, alakitódik, nyúlik, amig futja. De végül csak beáll a vig vagy szomorú tragédia: a íviszonyok addig alakulnak, tolódnak, surlódnak, mig az a sokat szenvedett nézet, az üres hólyag, végre gyászosan megpukkad... Az egyetlen realitás tehát az a láthatatlan és tapintha-tatlan világ, amely minket jármába hajt, mig az egyén akármilyen anyagias gondolatvilága rendesen a nézetek hamis fénytörésén át szűrődik és csak sekélyes idea-BERNARD SHAW a világhírű angol regény- és drámairó. lizmus marad. így alkotta meg Shaw a passzív drámát. De amint a Marx-féle felfogás nem mechanisztikus, úgy ez sem végzetdráma. A life force (nála főleg az asszonyban élő biológiai tétlenségi erő) az egyéni lét fentartására vakon ösztökélő rugó. De a társadalom jogi és erkölcsi intézményei, saját és embertársaink nézeteinek áldott volta, a javak mai forgalmának személytelensége, az akarat szociális kötött sége: ez az az áramlat, amely láthatatlanul, ide fizikai törvényszerűséggel hajítja vissza a beleütköző egyént. Ennek a paszsziv tekejátéknak a képét nyújtja Shaw drámáiban az emberi cselekvés. Vegyük ezt a drámáját, az “Özvegy ember házai” (Widowers Houses) munkásbérkaszárnya. Betegséggel és balesetekkel szenvedi meg proletár lakossága a háziúr magas jövedelmét. Ezért az özvegy ember leányának vőlegénye, aki ősnemesi család “younger son”-ja és eszményi gondolkodású, (hiszen földjáradékból él, amelyet valami félig ismeretlen nagynénje utalványoz ki neki), undorító üzelmeit megtudván a házasságtól visszalép; őszinte felháborodással kijelenti, hogy az ilyen szennyes hozományt nem fogadhatja el! Pénz nélkül meg végre nem nősülhet, ahhoz fel kellene adni idealizmusát. Annyi azonban bizonyos, hogy az özvegy ember üzelmeihez semmi köze sem lesz. A felelet erre a következő: “Megengedné Uraságod, hogy azt kérdezzem Öntől, honnan foly be az Ön 700 fontja?... Óh, majd én megmondom Önnek: ugyanazokból a piszkos, egészségtelen házakból. A maga zálogkölcsönének a járadékát' én fizetem. Én a maga hitelezője vagyok. A szegényekből kisajtolom a pénzt, hogy magának 7 százalékot fizethessek. Ezek nem az én házaim. Ezek a mi házaink!” A fiatal ember megdöbben. Ezt ö nem sejtette. Önmagáról vallott nézetein a valóság gyilkos kritikát gyakorolt. Saját eszményesitett egyénisége, amelyen a “társadalom romlott légkörén” felül emelkedett, csak ballon-kaptif, amelyet a tényleges élet anyagi szálai fűznek e sárvilág hoz. Végül a fiatal ember megnyugszik: 7 százalék ma nem kis dolog. Aztán meg ő egymagában, hogy 700 fontnál kevesebből nem tud megélni. Ezt csak nem lehet tőle rossz néven venni?! íme, nézetei harcba szálltak létének tényleges valóságaival és súlyos vereséget szenvedtek. Marx bebizonyította, hogy a mai rend mellett a részvénytársaság szükségképen rablóbanda. Shaw szerint ugyanazon kapitalista rend alakitó ereje még nagyobb: uralma alatt a rablóbanda is csak részvénytársaság lehet. A “Man and Superman” dráma jelenései ezt a paradoxont sűrítik: A Mendoza & Co. részvénytársaság ágensei a Pyrennaeusokban táboroznak és kirabolják az arra automobilon száguldó milliomosokat. Tekintve a társaság nemzetközi működési terét, csak nagy tőke segítségével állhat fenn. Hisz ma mindenhez pénz kell. Világos, hogy alig lehet máskép, mint részvénytársasági alapon életbe hivni az ilyet. Alakilag is szembetűnővé teszi a benső ellenmondást a társulat cime: “A magántulajdon megszüntetésére alakult szövetség”. Említenem sem kell, hogy a milliomos (anélkül, hogy csak sejtené is), vagyonának egyrészét azon részvények osztalékából nyeri, amelyet mint a Mendoza cég részvényese élvez. Mit tudja, aki a tőzsdén részvényt vesz, ki izzadja ki annak a pénznek a kamatját?! íme, a társaság, amely a tőkegyűjtésével szünteti meg a tőkét; a tőkés, akinek tőkéje a tőke megszüntetésére irányuló vállalatból gyülemlik; ime, a kizsákmányolási rend személytelensége (egyik jellemzője a kapitalisztikus alakulásnak) annyira fokozódik, hogy a tőkés saját gazdagítása céljából saját munkásaitól kiraholtatik! Lehet-e merészebben kifejteni a tőkés és a közvetlen termelő közötti különszakadás jelentőségét, élesebben kimutatni mai viszonyainak merev ellenmondásait?! Hiszen Jaurés is éppen egyik müvében a tökének, a részvények tőzsdei forgalma által történő személytelenné válásában látja a kapitalisztikus ©sztályalakulás kiéleződését. És ki nem látná ebben a parlamentarizmusról és ravizionizmusról folyó végnélküli viták — 2 —