Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-02-13 / 4. szám

JUTALMAT A TEHETSÉGNEK! Irta: GERÉB JÓZSEF. SZOCIALIZMUS ellenzői állandóan azt hangoztat­ják, hogy a szocialista ál­lam igazságtalan lenne. Ál­lításukat ilyenforma okos­kodással okolják meg: A szocialista államban mindenki egyenlő úgy politikailag, mint gazda­ságik g. Ez azt jelenti, hogy munkája révén mindenki egyformán lenne ju­talmazva. Pedig elvitázhatatlan tény, hogy a különböző munkák értéke na­gyon is változó. Különösen változik ez az érték, ha a munka hasznosságát a társadalom szempontjából nézzük. Például: Goethe, határozottan hasz­nosabb munkát végzett, mint a vele egyidőben élő valamelyik napszámos embertársa. De ha nagyobb hasznot hajtott a társadalomnak, akkor kel­lett, hogy a társadalom is nagyobb ju­talomban részesítse őt, mint a töb­bieket. És mivel mi, emberek, csak anyagi jutalmakat adhatunk, igy a Goethéknek, vagyis a kiválóknak, a “zseniknek”, munkájuk révén való vagyonszerzése nagyon természetes. Ez az okoskodás annvira logikus­nak tetszik, hogy a felületesen gon­dolkodót könnyen megtéveszti: A té­vedés onnan ered, hogy e tipikusan polgári izii gondolkodás követő; vagv nem tudják, vagy nem is akarják tud­ni az “anyagi jutalmazás” valódi mi­benlétét. Vizsgáljuk meg csak közelebbről ezt az u. n. anvagi jutalmazást. Leslie M. Shaw, aki Roosevelt alatt az Egyesült Államoknak pénzügymi­nisztere volt. a szocializmus elleni ér­velésében .többek között a következő­ket írja: “A szocialisták örömmel is­merik el, hogy Edison igen nagy szol­gálatot tett az emberiségnek, de már Carnegievel szemben, ki az üzleti világ terén énpen olyan zseni, mint Edison a feltalálás terén, egészen más álláspont­ra helyezkednek. .. Az ily nagy tehet­ségeket tettre kell serkentenünk a vár­ható nagy jutalommal.” Shaw és a vele egyformán gondolko­dók szerint: a kapitalista rendszer, melyben ma élünk, igazságos, mert nagv jutalomban részesíti a kiváló te­hetsegeket. Mi azonbaij nagyon jól tudiuk, hogy ez nem igaz. Nagyon jól tudiuk. hogv irók, művészek, feltalálók és mindenféle faiu “zsenik” igen nagy számmal szenvedik végig a szegény­ség, az egész életen át való nélkülö­zés, mártíromságát. És míg ők nyo­morognak, addig azt a "nagy jutal­mat” az a kevés élvezi, ki véletlenül rendelkezett azzal a tőkével, mellyel a “tehetségesek” zsenialitását kiak­názhatta. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az Edi­sonok Carnegiek nagyon ritkák. És mennél több van belőlük, annál keve­sebb eshetősége van az újabbaknak. Fogadjuk el azonban azt az érvet, hogy ezt csak a “rendszerrel” való visszaélés okozza és vizsgáljuk meg, hogy vájjon valóban oly igazságos-e az az “anyagi jutalmazás?” Vegyünk mindjárt egy példát, mondjuk Edison esetét. Thomas A. Edison, a feltalálók legkiválóbbika, kétségkívül igen nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Rendkívüli érdemei vannak a villanyosság fejlesztése te­rén, számtalan olyan gépet szerkesz­tett, amelyekkel a munka hatásfokát megsokszorozhatjuk. A szórakoztatást szolgáló találmá­nyainak száma is igen nagy. Edison e tevékenykedése révén többszörös milliomossá lett és ma egyike Ameri­ka legnagyobb gyárosainak. Mint gyáros, mint munkaadó, Edi­son egyáltalában nem különbözik más gyárosoktól, más kapitalistáktól. Gyá­raiban éppen oly rosszak a viszonyok, mint másutt. Rosszul fizetett mun­kásai a “Tailor rendszer” szerint dol­goznak, ami a velőkig való kizsákmá­nyolást jelenti. És ha csökken a mun­ka, akkor a munkásokat itt is éppen úgy “leteszik”, mint a többi munkate­lepeken. Egész bizonyos, hogy az, aki 50 évig Edisonnak dolgozik, az 50. év vékén éppen olyan szegény, mint mi­kor elkezdte. Gazdagabb csak azzal a tudattal, hogy neki Edison zsenialitá­sa semmit sem hozott. Sőt ellenkező­leg. Edison nemcsak, hogy feltalálta a gépeket, hanem vagyonával arra kény szeritette a neki dolgozó munkást, hogy egész életén át rabszolga gondo­zója legyen az Edison-gépeknek. De azért az Edison által feltalált gé­pekre szükség van, badarság volna en­nek ellenkezőjét állítani. Csupán az a mód rossz, ahogy e gépeket ma hasz­nálják. Mert ma az uj gépeknek az emberiség nagyobbik fele semmi hasz­nát nem veszi. Ily körülmények kö­zött nem sokat veszítenénk, ha nem lennének is. Igaz, sok, ma már meg­szokott, kényelmi eszközünk nem vol­na, de miután nem szoktuk meg, nem is nélkülöznénk azokat. Aki nem lá­tott még automobilt és nem is hallott még róla, az nem is vágyik utána. És igy vagyunk minden más eszközzel. Edison gépei nem hoztak örömet a munkásoknak, sem a többi gépek. Csak kint, meg szenvedést. Dolgozni kell a gépekkel folyton-folyvást és mindig csak másnak, mindig csak másnak. Milyen végtelenül tragikus annak a szegény selyemgyári mun­kásnőnek a sorsa, ki egész életében selymet készített, de soha magának egy selyemruhát nem vehetett. És ennek a szerencsétlen munkás­nőnek tragikus sorsában osztozik az összmunkásság. Mert a gépek, ame­lyekkel dolgoznak, a bányák, a földek, hol az életfentartáshoz szükséges dolgokat termelik, nem az övék. Min­dig valaki másé, aki nem dolgozik velők, de azért eltulajdonítja azt, a mit a munkások termelnek. És ez a valaki csak a legritákbb esetben ma­ga a “tehetséges” feltaláló, mint Edison, hanem a legtöbbször az a va­laki, kinek tőkéje van a találmány ki­használásához. íme ez az eredménye annak az “igazságos” rendszernek, mely a “te­hetséget” anyagiakkal jutalmazza. Az az dehogy is jutalmazza. Csupán lehe­tővé teszi, hogy a jutalmat kierősza­kolja magának. A “zsenik”, pedig leg­többször úgy élvezik a “jutalmat”, hogy a munkások dolgoznak nekik, mint a többi kapitalistáknak: kizsák­mányolás mellett. Ám legyen, fürösszük tejben-vaj­­ban ezeket a kiválókat. De ne enged­jük meg, hogy ők és utódaik rabszol­gatartókká legyenek. Mert az “anya­gi jutalmazás” elve tette lehetővé, hogy egy kicsiny embercsop'ort az egész emberiséget hatalmába kerítet­te. A szocialista rendszer szintén ju­talmazza a tehetséget. Ellátja min­dennel, amire szüksége van. A láng­ész ezt meg is érdemli, mert zsenia­litásának nem csupán egyes emberek, hanem az Összeség veszi hasznát. De már maga az a tény, hogy olyan mun­kakörben dolgozhat, mely után vá­gyódik, szintén jutalom. A legfőbb jutalom azonban ember­társainak szeretete, kiknek életét könnyebbé, szebbé, boldogabbá igye­kezett tenni. Ha embertársadat megakarod ismerni, figyeld meg, mit talál nevetségesnek. Azt is kenyéririgységnek nevezzük, ha valakitől a pecsenyét irigyeljük. 3

Next

/
Thumbnails
Contents