Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-27 / 32. szám
A Föld lelke. (Részlet Maeterlinck “A virágok intelligenciája” cimü müvéből.) A FÖLD LELKE, mely valószínűleg az egész mindenségé, az életküzdelemben az emberhez teljesen hasonlatosan cselekszik. Ugyanazon módszerekkel, ugyanazon gondolkozással él. Olyan eszközökkel ér célhoz, melyeket mi is alkalmaznánk, tapogatózik, tépelödik, többször nekikezd, hozzátesz, kiválaszt, fölismeri és helyrehozza a tévedését, mint ahogy helyében mi cselekednök. Erőlködik, fáradságosan, aprándonkin.t talál ki valamit, mint a munkások és a mérnökök a műhelyeiken. Miként mi, nyomasztó, rettentő és sötét lénye ellen küzd. Nem tudja jobban, mint mi, hogy hová miegy; apránként keresi és leli föl magát. Az ideálja gyakarn zavaros, mégis egy csomó nagy vonalat lehet fölfedezni benne, melyek ■forróbb, teljesebb, idegesebb és lelkibb élet felé emelik. Anyagilag határtalan segélyforrások fölött rendelkezik, csodás lerők titkát ismeri, melyet mi nem ismerünk: hanem szellemileg úgy látszik, szigorúan a mi szféránkban mozog, idáig nem vettük észre, hogy túllépne a határokon: és ha nem megy túl, nem mondhatjuk-e, hogy e szférán kivül semmi sincs? Nem mondhatjuk-e, hogy egyedül az emberi szellem módszerei lehetségesek, hogy az ember nem csalatkozott, hogy se nem kivétel, se nem szörny, hanem az a lény, akin a leghatékonyabban mennek át és nyilatkoznak meg a mindenség nagy óhajai és akaratai? * Tudásunk ismertetőjelei lassan, aprólékosan bukkannak fel. Talán Plátó hires magyarázata a barlangról, melynek falain megmagyarázhatatlan árnyak tükröződnek, többé nem elegendő; de ha uj és pontosabb képpel akarnók helyettesíteni, az sem lenne vigasztalóbb. Képzeljétek el e barlangot megnagyobbítva. Sohasem hatolna bele fénysugár. A fényt és a tüzet kivéve, mindennel el lennénk látva, amit civilizációnk adhat; és az emberek foglyok lennének benne születésüktől. Nem bánkódnának a fény miatt, mivel sohasem látták; nem lennének vakok, nem halnának el szemeik, de nem lévén .mit nézzenek, valószinüleg a legérzékenyebb tapintó szervvé válnának. Hogy maijainkat helyzetükbe éljük, képzeljük el e szerencsétleneket a homályban az ismeretlen tárgyak sokasága között. Mennyi furcsa tévedés, hihetetlen eltévelyedés, nem várt értelmezés! De mily ímeghatóak és gyakran mily ötletesek lehetnének, amint fölhasználják azokat a dolgokat, melyek nem sötétben való használatra voltak teremtve!... Hányszor találhatták el pontosan és mily nagy lenne meglepetésük, ha egyszerre a napvilágon fölfedeznék valódi természetét és rendeltetését azoknak a szerszámoknak és készülékeknek, melyeket legjobb tudásuk szerint használtak ki a bizonytalan homályban? Helyzetük a mi szempontunkból mégis könnyű és egyszerű. A rejtélynek, melyben sínylődnek, határa van. Csak egy érzékük hiányzik, mig azt lehetetlen megbecsülni, hogy mennyi hiányzik nekünk. Tévedéseik oka egyetlen, de lehetetlen megbecsülni, hogy mennyi hiányzik nekünk. Tévedéseik oka egyetlen, Ide lehetetlen megszámolni a mi tévedéseink okait. Miután mi is egy ilyféle barlangban élünk, nem érdekes-e megállapitani, hogy az a hatalom, mely bennünket ide tett, gyakran és néhány fontos pontban úgy cselekszik, mint mi magunk? Földalatti barlangokban ezek azok a .fények, melyek megmutatják, hogy nem minden körülöttünk lévő tárgy használatában csalódtunk; és e fénysugarak közül néhányat a rovaroknak és a méheknek köszönhetünk. * Sokáig ostoba gőggel, azt hittük, hogy csoda-lények vágyunk, egyetlenek és bámulatosan véletlen .teremtmények, akik valószinüleg egy más világból hullottak alá, anélkül, hogy biztos kötelékük lenne a többi világgal és akik mindenesetre szokatlan, összehasonlíthatatlan és szörnyű képességgel vannak megáldva. Jóval előnyösebb, ha nem vagyunk oly csodásak, mert megtanultuk, hogy a csodák gyorsan eltűnnek a természet rendes fejlődésében. Sokkal vigasztalóbb, ha azt látjuk, hogy ugyanazon utat követjük, mint e nagy világ lelke, hogy ugyanazok a gondolataink, reményeink, megpróbáltatásaink és csaknem, ha nem álmadoznánk különleges igazságról és könyörületről, — ugyanazok az érzéseink. Sokkal inkább megnyugtató, ha biztosak vagyunk afelől, hogy sorsunk javítására, erőink hasznosítására azokat az alkalmakat, az anyagnk azokat a törvényeit használjuk és teljesen .azokat az eszközöket, amelyeket az anyag használ, hogy megvilágítsa és leigázza alá nem vetett és öntudatlan részeit; hogy semmi más nincs, hogy az igazságban vagyunk, .hogy a megfelelő helyen vagyunk és otthon, eme ismeretlen anyagokkal átgyurt mindenségben, melynek gondolatai azért még sem áthatol'hatatlanok és ellenségesek, hanem a mieinkhez hasonlatosak, vagy vele megég ve z ők. Ha a természet mindent tudna, ha nem csalatkoznék soha, ha mindenütt, minden vállalkozásában tökéletesnek és csalhatatlannak mutatkoznék egyszerre, ha mindenben a mienknél összemérhetetlenül felsőbb intelligenciát mutatnia, akkor kellene félnünk és elveszítenünk bátorságunkat. Olv idegen hatalom áldozatának és zsákmányának éreznők magunkat, .melyet semmi reményünk sem volna megismerni, vagy — 10 — mérlegelni. Sokkal előnyösebb, ha meggyőződünk arról, hogy ez a hatalom legalább intellektuális szempontból közeli rokonságban áll a mienkkel. Lelkünk ugyanazon forrásból merít, mint az övé. Ugyanazon világból valók vagyunk, csaknem egyenlők között. Többé ne.m megközelithetlen istenekkel van dolgunk, hanem burkolt, de testvéri szándékokkal, amelyeket ki kell lesnünk és kormányoznunk kell. * Azt hiszem, nem leszek nagyon vakmerő, ha azt állítom, hogy nincsenek többé vagy kevésbé intelligens lények, hanem egy szétszóródó általános intelligencia van, egy egyetemes fluidum-féle, mely különféleképpen átjárja, aszerint amint jó vagy rossz lélekvezetök, az útjába került szervezeteket. Idáig az ember volna a földön az életnek az a fajtája, mely a legkevesebb ellenállásit tanúsította e fluidommal szemben, melyet a vallások istenének neveztek. Idegeink volnának azok a szálak, melyeken ez a finomabb villamosság szétfutna. Agytekervényeink szolgáltatnák valamiképpen a vezeték tekercsét; hoß míegsokszorozódik az áram ereje, de ez az áram nem más természetű, nem ered más forrásból, mint az, amelyik átmegy a kövön, a csillagon, a virágon, vagy az állaton. íme ezek azok a misztériumok, amelyeket, — előrebocsáíva, hogy nincsen még olyan .szervünk, mellyel e kérdésre feleletet adhatnánk, — elég hiábavaló fölvetni. Elégedjünk meg azzal, hogy rajtunk kivül az intelligenciának bizonyos .megnyilatkozásait megfigyeltük. Mindaz, amit önmagunkon figyelünk meg, jogosan gyanús; egyszerre vagyunk bírák és érdekelt felek és nagyon érdekünkben áll, hogy nagyszerű ábrándokkal és reményekkel népesítsük be a világunkat. Hanem drága és értékes nekünk a legcsekélyebb külső Útmutatás! Valószínűleg igen, csekélyek azok, melyeket a virágok nyújtottak, amellett, hogy mit mondanának, ha élettitkukat kile'snők, a hegyek, a tenger és csillagok! Mindazonáltal nagyobb bizonyossággal tételezhetjük föl ezek után, hogy a lélek, mely mindent éltet vagy mindenből elszáll, lényegileg ugyanaz, mint amelyik testünket élteti. Ha hasonló hozzánk, ha mi vagyunk hozzá igy hasonlatosak, ha mindaz, ami benne föltalálható ibennük is, ha módszereinket alkalmazza, ha a mi szokásaink vannak benne, a mi előítéleteink, a mi törekvéseink, a mi jobb után való vágyódásaink, következetlenek vagyunk-e, ha mindazt /reméljük, amit ösztönszerüleg, legyőzhetetlenül remélünk, .miután csaknem bizonyos, hogy azt ő is reméli? Valószinü-e, ha az életben elszórva találunk ennyi intelligenciát, hogy nem végez értelmi munkát ez az élet, azaz nem a boldogság, iá tökéletesedés, a győzelem a célja ahelyett, amit mi rossznak, halálnak, elmúlásnak, megsemmisülés'n'ek nevezünk és ami valószínűleg nem más, mint arca árnyéka vagy .tulajdon álmodozása?