Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-08-20 / 31. szám

B A T U KÁN. (Állatmese.) Batu kán volt a neve. Furcsának elég furcsa név, de csak akkor, hogyha kutya viseli. A mi udvarunkon azon­ban nem igen ment furcsaságszámban az ilyenféle dolog. Mert hiszen nálunk minden háziállatnak megvolt a maga neve. Kezdve a lótól, le egészen a ga­lambig. Batu kán a történeti nevek között legjobban szerette a Hannibál nevet. Alig hangzott el az udvaron Hannibál neve, Batu kán ragyogó, szinte mo­solygó szemmel, lompos farkát szelí­den csóválta, fejét hol le­­horgasztva, hol pedig föl­kapva, nyájasan, hízelgőén, kedveskedve közeledett fe­léd. — Hannibál! Hannibál! És Batu kán halkan szű­külve, meghunyászkodva sompolygott melléd. Majd elébed feküdt, okos fejét két lábára fektette s oly hálás ragaszkodással pil­lantott rád, mintha mon­dani akarná: — Az, Hannibál. Sze­ressétek a jó Hannibált! — A ki pedig nem volt más, mint udvarunk egyik nyomorék kakasa. Szegény Hannibál! A szived megesett rajta, hogyha ránéztél. Kakas­nak jött a világra, hanem azért minden volt, csak ka­kas nem. Alig volt na­gyobb egy jókora jércénél. Az egyik lába rövidebb volt a másiknál. De azért nem bicegett, mert a hosz­­szabb lába erősen kifelé hajlott. Taraja is alig volt a fején. Fehér tolla csupán csak a derekát födte. Fe­je, lába, nyaka csupasz volt. Keresve­­kereshettél rajtuk egy-egy szál tollat. A kakast jellemző szép, hosszú fark­­tollaknak a nyoma sem volt rajta. Ku­korékolni sem tudott. Néha ugyan megerőltette magát, hogy szinte hele­szakadt. Nyakát kinyújtotta, fejét gör­csösen rángatta, száját meg kitátotta. De azért egy szánalmas rekedt hang­nál töibbet nem igen birt kinyekegni. Ilyenkor a tyúkok hátranéztek, feléje fordultak és álmélkodva, szinte meg­­vetőleg pillantottak rá. Mintha mon­dani akarták volna: — Ez is kakas?!... És csakugyan. Nem volt a tyúkok között egy is, a ki Hannibált szível­hette volna. Folyton bolygatták, pisz­kálták, csipdesték, mardosták. Mert hiszen neki amúgy sem vehették hasz­nát, mint teszem azt Hamilkárnak, a2 udvar fölfuvalkodott, dölyfös, büszke kakasának, a ki hegyesen, hetykén, nagy pipeskedve járt-kelt a tyúkjai között. És bezzeg sokszor megesett, hogy véresre verte Hannibált, ha oly­kor fölbuzdult szegényben a kakasvér és valamelyik tyúknak udvarolni mert. Batu kán mindezt figyelemmel ki­sérte. Tapasztalásból tudta, hogy mi­csoda keserves lehetett Hannibálnak az élete. Batu kán nagyon megsajnálta Han­nibált és oltalmába vette. Folyton kö­rülötte settenkedett, majd hozzá dör­­gölődött, a fejével simogatta, szelíden Bökdöste, nyaldosta. Hannibálnak, úgy látszott, jól esett a gyöngéd szeretet, a mivel elhalmoz­ta volt a kutya. Mert nap-nap után jobban vonzódott hozzá. Miglen egy­szer csak azon vette magát észre, hogy el sem tudna lenni többé Batu kán nélkül. így lettek jóbarátokká Batu kán és Hannibál. Látni kellett volna őket, a mikor meleg nyári napokon a kút mellett, a nagy szomorufüz árnyékában hüsöl­­tek! Batu kán végighasalt a földön s — 15 — úgy pihent, Hannibál a hátára lépett, szépen összekuporodott s fejét a ku­tya fejére fektetve, órákhosszat el­gubbasztott a pajtása hátán. Dehogy mert volna ilyenkor meg­­moccani Batu kán! Mereven, mozdu­latlanul feküdt. Bizonyosan attól tar­tott, hogy fölzavarja álmából hü paj­tását. Még a legyet sem merte elűzni testéről, pedig ugyancsak bosszantot­ta. Az éjszakát is együtt töltötték, a félszer alatt. Hannibál most már oda sem hederitett a többi aprómarhának. Még akkor se ment közibük, hogyha magot hintettek nekik. De hát minek is elegyedett volna a háládatlan nép­ség közé, amikor Batu kán még az eledelét is megosz­totta vele! Nem érezte ő már magát sem kakasnak, sem tyúk­nak. Hiszen még kukoré­kolni sem kukorékolt töb­bé. Azt is elfelejtette. Al­kalmasint a Batu kán ked­véért szokott le róla. Batu kán mindig hü kí­sérője volt Hannibálnak. Folyton szemmel tartotta barátját, nehogy valami haj érje. Különösen Hamil kártól féltette. A hatalmas, szép, sárgatollu kakas, bár nem igen volt oka a félté­kenykedésre, ha csak sze­rét tehette, nekiment Han­nibálnak. Batu kán, a ki mindig résen állt, mind­annyiszor visszaverte a Hamilkár támadásait. És Hannibál nyugodtan, zavartalanul élhetett volna hü barátjával, a derék Ba­tu kánnal, ha valami szo­morú esemény véget nem vet zaklatott életének. ...A kert felől hirtelen szél kerekedett és elárasz­totta az udvart édes viola­illattal. A virág erős, átható illata, meg a nyugati égbolton tornyosuló sötét felhők után Ítélve, ki-ki könnyen eltalálhatta, hogy zivatar van kitörő­iéiben. Nemsokára megeredet az eső. A viz az udvaron egyre magasabra emelke­dett. A veszedelem komolynak mutat­kozott, mert a viz most már minden oldalról körülfogta a házunkat. Ugyanabban a percben azon vettük magunkat észre, hogy a szegény Han­nibál a habok között vergődik. Egy ilyen pillanatban vette őt észre Batu kán. Rögtön barátja után vetette ma­gát. Azonban az ár, mindakettőt ma­gával ragadta. .És igy elpusztultak. i A nyári hőség a tengerpartra kergeti a szegény gyermekeket t is. Ezen a képen láthatjuk, amint sorjában állanak a lihe­gő, tépettruháju kis proletárok s várják a sort, hogy az in­gyen fürdőbe bemehessenek.

Next

/
Thumbnails
Contents