Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
B A T U KÁN. (Állatmese.) Batu kán volt a neve. Furcsának elég furcsa név, de csak akkor, hogyha kutya viseli. A mi udvarunkon azonban nem igen ment furcsaságszámban az ilyenféle dolog. Mert hiszen nálunk minden háziállatnak megvolt a maga neve. Kezdve a lótól, le egészen a galambig. Batu kán a történeti nevek között legjobban szerette a Hannibál nevet. Alig hangzott el az udvaron Hannibál neve, Batu kán ragyogó, szinte mosolygó szemmel, lompos farkát szelíden csóválta, fejét hol lehorgasztva, hol pedig fölkapva, nyájasan, hízelgőén, kedveskedve közeledett feléd. — Hannibál! Hannibál! És Batu kán halkan szűkülve, meghunyászkodva sompolygott melléd. Majd elébed feküdt, okos fejét két lábára fektette s oly hálás ragaszkodással pillantott rád, mintha mondani akarná: — Az, Hannibál. Szeressétek a jó Hannibált! — A ki pedig nem volt más, mint udvarunk egyik nyomorék kakasa. Szegény Hannibál! A szived megesett rajta, hogyha ránéztél. Kakasnak jött a világra, hanem azért minden volt, csak kakas nem. Alig volt nagyobb egy jókora jércénél. Az egyik lába rövidebb volt a másiknál. De azért nem bicegett, mert a hoszszabb lába erősen kifelé hajlott. Taraja is alig volt a fején. Fehér tolla csupán csak a derekát födte. Feje, lába, nyaka csupasz volt. Keresvekereshettél rajtuk egy-egy szál tollat. A kakast jellemző szép, hosszú farktollaknak a nyoma sem volt rajta. Kukorékolni sem tudott. Néha ugyan megerőltette magát, hogy szinte heleszakadt. Nyakát kinyújtotta, fejét görcsösen rángatta, száját meg kitátotta. De azért egy szánalmas rekedt hangnál töibbet nem igen birt kinyekegni. Ilyenkor a tyúkok hátranéztek, feléje fordultak és álmélkodva, szinte megvetőleg pillantottak rá. Mintha mondani akarták volna: — Ez is kakas?!... És csakugyan. Nem volt a tyúkok között egy is, a ki Hannibált szívelhette volna. Folyton bolygatták, piszkálták, csipdesték, mardosták. Mert hiszen neki amúgy sem vehették hasznát, mint teszem azt Hamilkárnak, a2 udvar fölfuvalkodott, dölyfös, büszke kakasának, a ki hegyesen, hetykén, nagy pipeskedve járt-kelt a tyúkjai között. És bezzeg sokszor megesett, hogy véresre verte Hannibált, ha olykor fölbuzdult szegényben a kakasvér és valamelyik tyúknak udvarolni mert. Batu kán mindezt figyelemmel kisérte. Tapasztalásból tudta, hogy micsoda keserves lehetett Hannibálnak az élete. Batu kán nagyon megsajnálta Hannibált és oltalmába vette. Folyton körülötte settenkedett, majd hozzá dörgölődött, a fejével simogatta, szelíden Bökdöste, nyaldosta. Hannibálnak, úgy látszott, jól esett a gyöngéd szeretet, a mivel elhalmozta volt a kutya. Mert nap-nap után jobban vonzódott hozzá. Miglen egyszer csak azon vette magát észre, hogy el sem tudna lenni többé Batu kán nélkül. így lettek jóbarátokká Batu kán és Hannibál. Látni kellett volna őket, a mikor meleg nyári napokon a kút mellett, a nagy szomorufüz árnyékában hüsöltek! Batu kán végighasalt a földön s — 15 — úgy pihent, Hannibál a hátára lépett, szépen összekuporodott s fejét a kutya fejére fektetve, órákhosszat elgubbasztott a pajtása hátán. Dehogy mert volna ilyenkor megmoccani Batu kán! Mereven, mozdulatlanul feküdt. Bizonyosan attól tartott, hogy fölzavarja álmából hü pajtását. Még a legyet sem merte elűzni testéről, pedig ugyancsak bosszantotta. Az éjszakát is együtt töltötték, a félszer alatt. Hannibál most már oda sem hederitett a többi aprómarhának. Még akkor se ment közibük, hogyha magot hintettek nekik. De hát minek is elegyedett volna a háládatlan népség közé, amikor Batu kán még az eledelét is megosztotta vele! Nem érezte ő már magát sem kakasnak, sem tyúknak. Hiszen még kukorékolni sem kukorékolt többé. Azt is elfelejtette. Alkalmasint a Batu kán kedvéért szokott le róla. Batu kán mindig hü kísérője volt Hannibálnak. Folyton szemmel tartotta barátját, nehogy valami haj érje. Különösen Hamil kártól féltette. A hatalmas, szép, sárgatollu kakas, bár nem igen volt oka a féltékenykedésre, ha csak szerét tehette, nekiment Hannibálnak. Batu kán, a ki mindig résen állt, mindannyiszor visszaverte a Hamilkár támadásait. És Hannibál nyugodtan, zavartalanul élhetett volna hü barátjával, a derék Batu kánnal, ha valami szomorú esemény véget nem vet zaklatott életének. ...A kert felől hirtelen szél kerekedett és elárasztotta az udvart édes violaillattal. A virág erős, átható illata, meg a nyugati égbolton tornyosuló sötét felhők után Ítélve, ki-ki könnyen eltalálhatta, hogy zivatar van kitörőiéiben. Nemsokára megeredet az eső. A viz az udvaron egyre magasabra emelkedett. A veszedelem komolynak mutatkozott, mert a viz most már minden oldalról körülfogta a házunkat. Ugyanabban a percben azon vettük magunkat észre, hogy a szegény Hannibál a habok között vergődik. Egy ilyen pillanatban vette őt észre Batu kán. Rögtön barátja után vetette magát. Azonban az ár, mindakettőt magával ragadta. .És igy elpusztultak. i A nyári hőség a tengerpartra kergeti a szegény gyermekeket t is. Ezen a képen láthatjuk, amint sorjában állanak a lihegő, tépettruháju kis proletárok s várják a sort, hogy az ingyen fürdőbe bemehessenek.
