Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-06 / 29. szám
A virtuóz és a művész Irta: WAGNER RICHARD (Folytatás.) Ti kételkedtek és megvetitek az énekesek által énekelt sekélyes müveket. De hogyan is keletkeztek ezek? Épp ez énekesek kívánták, hogy ilyenek legyenek. Ugyan mi köze lehet igazi zenésznek ezekhez a csinálmányokhoz? De mi törtörténne, ha az olasz opera ez ünnepelt félisteneinek igazi remekműveket kellene előadniok? Van-e bennük igazi tűz? Rájuk esett-e a csodakő varázsos fénye? Nézzétek: “Don Giovanni!” Tényleg, Mozart operája, a mai színházi hirdetésen. Ehhez elmegyünk, meghallgatjuk! Különös érzéseim támadtak, mikor a múltkor tényleg megnéztem “Don Juan”-t, a nagy olaszok előadásában. Ide-oda vetődtem az érzések e chaosában, mert megtaláltam az igazi művészt és a legnevetségesebb virtuózt, aki elhomályosította őt. Grisi, mint Donna Anna nagyszerű volt, Labla ehe mint Leporello utolérhetetlen. Mikor a legszebb és legtehetségesebb nőt eltölti az egyetlen vágy, hogy Mozart Donna Annája legyen, Menynyi melegség, gyöngédség, hév, szenvedély, gyász és panasz! Óh! ő tudta, hogy az eltemetett bányász még él és boldogitóan erősítette meg a saját hitemet. De szegény, balga asszony Tamburiniért epedett, ki mint világhírű baritonista Don Jüant énekelte és játszotta. Ez az ember egész este nem tudott szabadulni attól a fatönktől, melybe e fatális szerep közben folytonosan belebotlott. Hallottam őt már egyszer egy Bellini operában és akkor megértettem világhírét, ott egyesült a “Tremate!” “Maladetta” és Itália minden érzelmessége. Ma ez nem sikerült, a gyors, rövid részek elillantak, mint halvány kottaárnyak, a sok recitativ, mind merev, színtelen volt. Mint mikor a halat szárazra teszik. De úgy látszik, az egész publikum a szárazon volt, oly illedelmes maradt, senki se vehette rajta észre, hogy máskor őrjöngni szokott. Talán, hogy szépen, méltóan ünnepelje az igazi géniuszt, kinek szárnycsapását érezte a teremben. Majd meglátjuk! Valóban azonban az isteni Grisi sem ragadott el ma senkit, főleg nem értették meg titkos szenvedélyét, e kellemetlen “Don Juan” iránt. Itt volt azonban Lablache, az óriás, ma mégis minden izében Leporello. Hogyan csinálta ezt? Ez az óriási bassus mindig a legtisztább, leggyönyörűbb hangokat énekelte és mégis mindez fecsegés, nyers kacagás, remegő térdű gyávaság volt; néha fütyült is a hangjával, de mindig oly szépen csengett, mint távoli harangszó. Nem állt, nem járt, de nem is táncolt, mégis mindig mozgott; egyszer itt, egyszer ott volt látható, de sohasem zavart, mindig akkor és ott volt, ahol a helyzet komikusnak, vagy félősnek látszott. Lablache ez este egyetlen tapsot sem kapott, ez elég józannak látszott a publikum részéről, mintha drámai ízlés lett volna. Kellemetlenül hatott azonban, hogy Madame Persiani (repes a szív, ha csak a nevét hallja!) a kimondott kedvenc, nem boldogult Zerlina szerepével. Észrevettem, hogy arra készült, hogy végtelenül el legyenek ragadtatva tőle és aki őt az “Elisire d’Amore”ban látta, be is láthatja, hogy e várakozásnak volt is jogosultsága. Egészen bizonyos, hogy Mozart volt a hibás, hogy az elragadtatás nem törhetett ki. Megint egy vidám halacska a szárazon! Ah! Mit adott volna a publikum és Persiani azért, ha illendő lett volna egy kis betétet énekelni a “Szerelmi ital”-ból! Lassankint észrevettem, hogy mindkét részről a végletekig vitt illendőség volt a jelszó; mintha összebeszéltek volna; az okát nem tudtam megmagyarázni. Ha igazán “klasszikus” hangulatban voltak, miért nem tudta a nagyszerű “Donna Anna” mindent felülmúló szép és tökéletes alakítása azt az igazi lelkesedést kiváltani, amire ma este lászólag vártak? Miért jöttek el egyáltalában Don Juan előadásához, ha ennyire őszintén nem tudtak fölmelegedni? Az egész este úgy hatott, mint egy önként vállalt szenvedés, melynek valamely ok miatt alávetették magukat, — de miért? Kell, hogy valamit nyerjenek érte, mert a párisi publikum, ha sokat pazarol is, mindig kapni akar ezért valamit, még ha értéktelen is az a valami! Ez a rejtély is megfejtődött. Rubini ma este megcsinálta hires trilláját A-tól B-ig! Ekkor mindent megértettem. Hogy is tarthattam oly kevésre szegény “Don Ottaviót’, Don Jüannak ez oly sokszor kigunyolt űrt kitöltő tenoristáját? És valóban ma is hosszú ideig sajnáltam a hallatlanul ünnepelt Rubinit, e tenorcsodát, kj rosszkedvűen végezte a Mozart által feladott munkát. Itt jön a józan, derék férfiú, kit az isteni Donna Anna vonszol szenvedélyesen, karjánál fogva és megáll kedvetlen nyugalommal jövendőbeli apósa holttesténél, ki immár nem adhatja áldását boldog házasságához. Némelyek azt állítják, hogy Rubini szabó volt és hogy ez meglátszik rajta, én mozgékonyabbnak képzeltem volna. Ahol megállt, ott állva maradt és nem mozdult többé. Mert ő tudott úgy is énekelni, hogy egyetlen arcizma sem rándult, sőt kezét is nagyon ritkán emelte szivéhez. Ezúttal egyáltalán nem hatotta meg a zene, kissé már öreg hangját jabb dolgokra tartotta fenn, mint arra, hogy szerelmesének már ezerszer hallott vigasztaló szavakat kiáltson. Ezt megértettem, e férfiút józannak találtam és miután az egész opera igy józanná vált, mihelyt “Don Ottavio” jelen volt, azt hittem, hogy most már vége és mind izgatottakban kérdeztem magamtól, hogy mi okból, mi célból rendezhették ezt az labstinens színházi estét. Ekkor egyszerre: nyugtalanság, integetés s mindazon jelek, mely egy intelligens publikum feszült figyelmét jellemzik. “Ottavio” egyedül maradt a színen és mozdulatlan arccal figyelt a B-dur ária előjátékára, melyet a zenekar játszott. Olasz renaissance-stilü hordozható kabinet ébenfából, elefántcsont intarsiával. A XVI. század végéről. A magyar Iparművészeti Muzeum tulajdona. (Folytatjuk.)
