Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-07-02 / 24. szám

AZ ÉJ LOVAGJAI (MESE, MELY IGAZ.) Leszállt lassankint az alkony. Az erdő fái mögé elbújt a nap. Mint vala­mi nagy aranyos madár pihent meg előbb az ághegyeken, azután egyszerre csak eltűnt. Mintha leszállt volna a fészkébe, a lombok közé, aludni a töb­bi madárral: a rigóval, a kicsi ökör­szemmel. Az esti homályba burkolt kertben járkálok, virág­ágyak között, bal­zsamos levegőben. Esti fuvalom leng a mezőről, végig­suhan a kert virá­gain, és rezeda, vio­la illatát hozza fe­lém. A mezőn már alusznak a füvek, a virágok. Csupán a tücsök van ébren. Ott álldogál kis fészke előtt és bus muzsikaszóval kö­szönti a felkelő hol­dat. Az esti órákban illatosabbak a virá­gok. Mért olyan illato­sak, mért olyan élénk színűek az es­ti virágok? Mondjátok meg ti könnyű, titkos szellemei a virágos kerteknek, némán suhanó esteli lepkék! Ti talán tudjá­tok, hogy mit izén a sarkantyuvirág il­latos lehelteiével az éjjeli violának- Vajjon nem hullámzik-e az édes illat­árban valami parányi hangocska, a melyet nem birunk felfogni a mi tö­kéletlen fülünkkel? Ti talán hallottá­tok az égő-szerelem fájdalmas hangját sötét, viharzó éjszakán, vagy holdas, csöndes estén a szarkalábnak vidám kacagását? Halkan röppenjetek az illat­­ih'an úszó sötét kert fölött, lomha dene­vérek, tietek a mező, tietek az erdő, a virágos kert a lepkék birodalma. Ke­rüljétek el őket. Zúgva, nyilsebesen repül virágágy­­ról-virágágyra a szender. A virág fö­lött lebeg, körüljárja hosszú pödör­­nyelvével illatos kelyhét s kiszívja be­lőle édes nedűjét. A lugas homályában lomhán szál­long a pávaszemü lepke. Bodzavirág illata csalogatta oda. Olyan nagy, hogy szinte megijedsz tőle, ha előtted véletlenül leszáll és suhogva csapja össze roppant szárnyait. Fekete árnyék lebben el melletted. A halálfejü lepke. Lágyan lejt a fehér violák fölött, azután, mint a fecske, szétveti fekete szárnyait s villámsebe­sen eltűnik az alvó fák között. Kerüli a holdsugárt. A sárga pohók, a mely nappal moz­dulatlan, száraz levélnek rémlett, most nehézkes repüléssel bolyong a resz­kető falombok között, mintha éji tün­dér bűvös szavára ébredt volna fel. És miközben künn a réten, a búza­földeken, a sötét erdőben az éjjeli lep­kéknek ezrei, mint valami apró kisér­tetek tovalebbenek a csöndes éjszaká­iban, bent a szobában karcsú molypil­lék lejtik körül a gyertya lángját, nem törődve a biztos veszedelemmel, amely minden percben tüzhalállal fenyegeti őket. Ilyenkor búvik elő mohos odvából a hamvas-szürke pele, a régi rómaiak kedves csemegéje. Nagy óvatosan ereszkedik le a fa törzsén és a bokor­ban elrejtőzve ro­pogtatja a mogyo­rót. A vakondok félve dugja ki a fe­jét a frissen túrt földből és 'szima­tolva keresi alvó áldozatát. A sün­­disznó ide s tova futkos a fűben. Ha véletlenül1 alvó ál­latkát talál, megtá­madja s viszi ma­gával a föld alá, a házába. Csillagsugaras éj szakán a régi vár­kastély csonka tor­nyán tágranyilt vö­rös szemével lesi áldozatát a bagoly. Nagy sárga szemé­vel keresi az éjjeli bogarakat s repü­lés közben fogja el őket. A régi várkastélyban, a sötét, nyirkos falakon, mint valami elátko­zott szellem, vonszolja hosszú lábait a kaszáspók. Jaj annak a szerencsétlen féregnek, amely útjába vetődik! Ollói­val megragadja és beledőfi farkának mérges fullánkját. Ablakomon besüt a holdvilág, a kertben még illatoznak a virágok, még villog a fűben a szentjánosbo­gár, s miközben szemem elmereng az ég csillagain, valahol a szomszéd szobában, talán az ódon tölgyfa­szekrényben, kisértetiesen kopog a sötét éjszakai csöndben a fekete halál­bogár. Julius 3-án megnyílnak New Yorkbar a nyári szünidei foglalkoztató iskolák, ahol a gyermekeket naponta néhány óráig kézműipari oktatásban részesítik. Képünk egy ilyen fiu-iskolát ábrázol, amelyikben a gyermekeket a faiparban gyakoroltatják be. 15

Next

/
Thumbnails
Contents