Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
1916. január 23.ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 13. oldal NOTTURNO. Irta: /GARVAY ANDOR. — Furcsa! — Hogy mi furcsa? — Tudom is én! Minden. Például egyszerre csak rám ront a kérdés, hogy mi lesz holnap és... és nem tudok rá megfelelni. — Pedig hát mi lenne? Semmi! A holnap csak olyan lesz, mint a ma. Mert egyik hoí* nap olyan, mint a másik. — De minek gyötrődöm hát vele mégis? — Megint egy kérdés! —Az én egész életem nem is egyéb talán csupa kérdéseknél, amelyekre nincsen felelet. — Vagy lehet azt tudni, van annak valami érthető, logikus oka, hogy én most itt ülök és bámulom ezt a csésze gőzölgő valamit, amitől undorodom? Undorodom tőle és mégis le fogom nyelni... — De hát miért?! Mikor van jó, úri lakásom, vár a nyitott, meleg ágy, van otthon prima minőségű karavánteám, van kitűnő orosz cigarettám, — a legillatosabb fajta, amit csak kapni lehet. — És én itt ülök mégis ebben a ronda lebujbán; a szememet égeti a füst meg a gázláng forrósága, a lélegzetem elfúl a párázó, sürü levegőben és a testem reszket az éjszakázás hideglelésétől... —• Miért?... Miért?!... — Nem tudom... — Nem tudom, mert én mem tudom az okát semminek. Velem csak úgy történik minden magától. Látom a beálló bizonyosságot, de nem értem. — Eh, nem is akarom érteni. Mit ér az, ha értem és mégis úgy van?! Mit változtat az a dolgon. — Semmit? — Mert ami van, — az van. És nem mindegy-e az a baromnak, hogy iga nyomja-e vagy pedig járom, ha le nem vetheti? — Ez az! Hogy nem lehet... — Hát igen. Ezen nincs mit okoskodni. Jobb hagyni mindent úgy, ahogy van, mint fejjel menni neki a. falnak... Nem érdemes. ..! —• Egyszer... Tudom is én! Lehet, hogy ezt is csak úgy képzelem. Az ember néha képzelődik és... és... — Na! Mit is akartam?... Igen! Egyszer megpróbáltam akadékoskodni. Kiszámítottam,- hogy hetvenöt forintból nem lehet kétszázat költeni... Akkor volt, mikor a suszter haza küldte a cipőt és nem adta ide. Pedig csak sarkat vert reá!... Az legfeljebb ötven krajcár a régi számla... a régi számla ... Eh, tudom is én! Kérte a pénzt... Nem volt... Elmentem kalucsniban a hivatalba. Nevettem rajta!... meg a fiuk is. Azaz, hogy nem! A púpos Braun azt mondta, hogy ez már a züllés... Együtt mentünk haza és mikor elváltunk, nem fogott velem kezet... — Hát mi van abban, ha egy púpos zsidó nem adja ide a kezét?!... Máskor eszembe se jutott, hogy kezet fogjak vele. Néha nem is köszöntem neki. Hanem akkor...! Egyszerre vérbe borult a szemem, a- torkomat valami brutális szorítás fojtogatta és... és ... utána akartam szaladni, hogy fogjon velem kezet... Az a zsidó!... És nem mertem. Nem. Nem mertem. ...Úgy lopóztam fel a lakásomra a hátsó lépcsőkön... A fejemet belefurtam a díván párnájába és valami rettenetes görcs rázta a testemet, amig csak át nem ázott az arcomtól a párna... Akkor aztán felkeltem és megesküdtem, hogy nem megyek tovább. Éhezni akartam, kifizetni a susztert, hogy a púpos kezet fogjon velem. Akkor dél volt, sütött a nap; aztán este, nőttek az árnyak s mikor kigyult az első lámpafény... az előszobában leakasztottam a háziasszony téli bundáját.... tizennégyforint ötven krajcárt kaptam érte és három napig átéltem a pokol minden gyehennáját, mig újra ki tudtam váltani....! De akkor este az az asszony várt magához... — Szamárság az egész! A susztert kifizettem és a púpos Braunnal mégsem fogtam többet kezet... ...Azt hiszem, az a púpos zsidó sohasem evett három krajcár ára töpöntőt ebédre. Én ettem. Elvégre a töpörtö nem is rossz, csak ... csak sokszor kevés... Különösen, ha az ember két napig nem eszik egyebet, csak egy [five-o-clockot. ... Five-o-clook és töpörtő... Eh! összevissza annyi a különbség a kettő között, hogy... hogy a töpörtőhöz nem kell fehér szegfű... ...A fehér szegfű ötven krajcár... a hetvenöt forint hetvenöt forint... a kétszáz kétszáz... Tiszta számadás. Akkor is olyan világosan tudtam, mint most. Mindent előre láttam... a teljes bizonyossága®... És mégis kivettem azt a tiz forintot a pénztárból... Abból azlán tellett vagy három hónapig mindenre. Nem kellett mezítláb belopózni a szobámba, volt szegfű, kocsi színház... Csak a tiz forint nőtt. Szörnyen, félelmesen, mint a lavina s mire észrevettem, eltemetett... ...A púpost küldték rám. Fakó volt az arca, a szája rángatózott, hanem azért úgy tett, mintha csak véletlenül lett volna dolga nálam... Valamit nézegetett... az,tán egy papirost csúsztatott elémbe. Hozza rendbe a pénztárt.. . délután rovancsolok... ...Vak, tehetetlen őrület rohant reám attól a pár kusza szótól. Ölni szerettem volna és mindenek előtt azt a hitvány púpos figurát, aki idejön, hogy a romlásba kergessen... ...Azt se tudom, hogy jutottam ki az utcára. Se gondolat se érzés nem volt bennem, nem emlékszem semmire, csak futottam, futottam és a torkom kiszáradt, a kezem pedig úgy reszketett, hogy nem tudtam megnyomni az ajtó villamos csengő gombját. — Hogy minek mentem oda? — Hát tudom én?! Az ösztön vitt... a megriadt állat buta életösztöne... Azt hittem, menedéket találok nála... Mikor pedig ott álltam előtte s láttam azt a bőséget, amely körülveszi, mikor megláttam arcán azt a gondtalan, buja mosolyt, egyszerre megint föltámadt bennem a vér szomjúsága, jött, hogy rá rohanjak és egyetlen egy ütéssel megöljem azt a nevető, vörös bestiát... ...Lélegzet nélkül estem végig valami karosszéken. Egy pillanatra még rám erősza*kolta magát a képmutatás újra... Illedelmes akartam lenni, mikor a vad, rettenetes rémület elvette a látásomat... Annak az asszonynak azonban rossz végzete volt. Enyeleghi akart... Évődött! Azt kérdezte, hogy boldogtalan szerelmes vagyok-e, hogy olyan rossz a kedvem... ... És akkor egyszerre kitört belőlem brutálisan, bömbölve az egész kloaka. Megragadtam a csuklóját és magammal ráncigáltam, hogy meghentergetőzzék ő is abban a piszokban, amelyben én fetrengek. Elmondtam neki mindent. A kalucsnit, a púpost, a bundát, a töpörtőt és... és a tiz forintokat... Mindent!! Azt hittem, megölöm vele. ...Azt hittem! Az a némber pedig egyszerre a nyamkamba esett, sirt, kacagott, csókolt egyszerre, értelmetlen zagyva őrültségeket hadart összevissza... Aztán hirtelen ellökött magától, sikongva futott oda a szekrényéhez, fölfeszitette ujjaival az ajtót, az illatos, csipkés drágaságokat kiszórta a földre, könyökig vájkált a polcok fenekén... a haja fölbomlott, az arca olyan volt, mint egy diadalmas, szép fúriáé... És egyszerre rám rohant és elöntött pénzzel... Aranynyal... bankóval... ...És azt a pénzt én elfogadtam... El!... TŰZ A BÁNYÁBAN. (Részlet egy hosszabb költeményből.) Irta: ADA NEGRI Ezer méterre megy a föld alá A bánya torka, És kisértetként, rabként tömlöc éjén, Ott lenn vesződik zordon akna mélyén Tömérdek szolga. Ötszázan vannak; és mindnél kötél, Lámpás meg csáklya; A súlyos munka által meg nem törve, Nyüzsög az izmos, szép had lenn a földbe’; Hősök virága! Nincs túl a harminc éven egy se még, És asszony s gyermek Vár rájuk ott, a hol a nap hevébe’, Örvénytül távol és veszélytül védve, Virágok kelnek. Gigás erővel vágják az utat A sziklakőbe: lm a plebejus-kar s plebejus-szellem A néma szírt hideg fönsége ellen Ostromra jőve. És zúznak, törnek, mint a vandalok És vájnak s vésnek, Miként piócák a falhoz tapadva. .. S a mélység bosszút áll: jön pillanatja A büntetésnek. Üt már a perc: egy lámpa megreped, Rá egyet dördül, S most rémes fénynyel és nagyot ropogva, Kicsap a bányagáznak szörnyű lobja A szén-gödörbül. S bedől a folyosó, szakad a bolt, S hallálal küzdve Mig ordít a nép s minden zugot ellep, Mint kígyó szökken a tűz egyre feljebb Rőt szinü füstbe’...
