Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-31 / 50. szám
AZ ÉLET DALA A nap aratjysugaras húrokat feszitett az ég és föld közé s ezen a csodahárfán az élet dalát játsza a szellő. Zendül és csendül ez a dal onnan fennröl, a kék semmiségiből, ide le. Ezerszavu himnuszt dalol s minden szavával zúgva hirdeti szózatát: éljetek, éljetek! Igéitől színéi csodák ébrednek: füvek csíráznak, virágok születnek, fák pompázódnak. Bíborosán piros és bársonyosan zöld színek halkan csendülve kacagnak egymás felé a mezők térségéről, erdők sűrűjéből. És ez a sok ezüsthangu kacaj úgy borul egymásra, úgy omlik össze egyetlen hangfonattá, mint valami ezersipu organának lágy, büszke, fenséges bugása. Ölelkezik a nap és a föld és ez ölelésből csodák születnek az élet, a szépség, a gyönyörök csodái. Lihegve él az élet, gyönyörök orgiáitól reszket a föld. S a lihegő élet, a himnuszos szépség, a reszkető sok gyönyör fölött ott áll s mindezt látja, érzi és érti: az Ember... * ...Ott állt az Ember évszázadokon át: hajlott derék kel, lehajtott fővel, vakon. Semmi sérti volt az övé enynyi szépségből, ennyi gyönyörüségiből. Nem értette, hogy ez a szépség az ő szépsége, hogy ez a gyönyör az ő gyönyörűsége. Nem tudta, hogy mind ez az élet az ő élete, hogy mind e csodák ö érte történnek. A nap s a föld hiába ölelkeztek: csodák nem keltek, szépségek nem éltek, gyönyörök nem reszkettek, himnuszok nem daloltak, mert az Ember igába hajtott feje nem látta, nem érezte, nem hallotta őket... S halkan, lassan, csendesen, olyan észrevétlenül, mint a fák rügyezése, a fűszálak csírázása, olyan lassan, de olyan meg nem állítható diadalmas erővel, mint a virágok bimbózása: gondolatok és érzések fakadtak, nyíltak az ember agyában. Felemelte a fejét és körülnézett. Meglátta az életet... Meglátta és megértette... Megértetee, hogy csak egyetlen élet van: a szépségek és gyönyörűségek élete! Megértette, hogy ami szép és nagyszerű van a földön, az csak úgy szép és nagyszerű, ha az övé, az Emberé, ha ö, az Ember, pogány áhítattal magához ölelhet minden szépséget, ha a tengerek síkja, er-Amikor a lanton is felzeng az Élet dala... dő sűrűsége, rétek virága az övé s ha övé a természet orgonabugása, daloló himnusza az élet csodáiról... Megértette s hátraszegte fejét. Csodálatosan kék égbolt kacagott le reája. A nap aranysugaras húrjain csodálatosan zengő dalt játszott neki a természet. Hátraszegte a fejét és elindult... Elindult az élet felé. Útnak indult a szépségekért, a gyönyörökért, a csodákért. Minden lépésére reng a föld: ilyen óriást még nem vitt a háta! Elindult az Ember, hogy meghódítsa magának az Életet... S minden év kezdetén lép egyet az óriás. Amikor elindul, olyan a lába dobbanása, mintha a föld szive verne. Milliók ha elindulnak, milliók szive ha együtt dobog: csak akkor reszkethet meg igy a föld. Érzi, hogy most érte jönnek, érte, hogy meghódítsák az Ember számára... így indul hosszú,' végtelen sorban sok millió és millió ember, gigászi nagy óriás gyanánt, az Élet felé. Semmi sem az övéké abból, ami szép, ami nagyszerű és gyönyörű, de ők már tudják, hogy övéké lesz minden. Már elindultak, már utón vannak. Szemük felfelé tekint s a kéklő, ragyogó égbolton keresztül a jövendőbe lát: csak igy együtt ke^l maradni, csak igy össze kell fogni, csak igy együtt kell lépni, együtt érezni és menni, menni előre, meg nem állni, csak menni, menni... s akkor övék lesz minden!... S akkor majd egykoron gőgös poganyimád; ttal magukévá tehetik a gyönyörű, a daloló, a kacagó, a bujá, a csodálatosan csodás Életet... ...Amióta először feleszmélt az Ember, körülnézett és látta, azóta ezt a dalt dalolja csodahárfáján, a természet. Azóta ez az Élet dala. Az Ember és a természet meglátták egymást s ez a dal azt hirdeti, hogy találkozni akarnak egymással. Fenségesen szárnyaló himnusz ez: harcról és diadalról énekel, vágyról és gyönyörűségről, akarásról és merni tudásról és erőről, büszke, gőgös, soha ki nem ap-dó, győzedelmes ősi erőről!... Az elindult Emberónással együtt ezt a dalt zúgja, dalolja minden a mindenségben. Ez az Élet dala. Garami Ernő. — 3 -
